Minden eddiginél több extrával és több véleménnyel találkozhattok az Angyali Gonosz blogturné keretében. Az angyalok és démonok között járkálva egy nyerményjátékban is részt vehettek, mint ahogy az megszokott. A mai poszt után egy újabb bónusz fejezetet olvashattok, ismét Kaidan szemszögéből.
Wendy Higgins:
Angyali Gonosz
|
|
 |
A tiltott gyümölcs a legédesebb. Mi
lenne, ha élnének olyan kamaszok, akik születésüktől fogva elátkozottak? A
bukott angyalok leányai és fiai ezzel a sorssal szembesülnek. A jólelkű Anna
Whitt hatodik érzékkel született, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit.
Jól ismeri lényének ellentmondásait, hiszen megmagyarázhatatlanul vonzza a
veszély. Akaratereje nehéz próba elé kerül, amikor tizenhatodik életévét
betöltve megismeri a szexi Kaidan Rowe-t. A fiú bevezeti félelmetes közös
örökségük titkaiba.
Az efféle démonikus srácok azok,
akiktől téged is távol tartanak a szüleid. Bárcsak Annát is idejében
figyelmeztetné valaki! Vajon mit választ, amikor szembe kell néznie
végzetével: a szentek glóriáját vagy ördögszarvakat?
A regény a Sweet sorozat nyitókötete.
|
Kiadó:
|
Dream Válogatás
|
Oldalszám:
|
448 oldal
|
Kötés:
|
puha és kemény
|
Fordító:
|
Béresi Csilla
|
Megjelenés:
|
2013. november 29.
|
Már
olyan régóta csábítgatott ez a könyv. Csodaszép borítójával már több könyves
fórumon is szembe kerültem és nem egy írónő blogján olvastam, hogy éppen ezt a
könyvet forgatja. Nem is csoda, hogy nagy vrakozásokkal vágtam neki az angyali
gonosznak. Nem csalódtam benne, de nem is elégítette ki maradéktalanul a
várakozásaim által felállított magas követelményt.
Meg kell mondjam annak
ellenére, hogy mióta ácsingóztam erre a regényre vajmi keveset tudtam róla.
Mostanában szeretem magam meglepni, nem tudni mire számítsak. Így még
izgalmasabb szokott lenni, amikor szépen lassan, néha sokkolóan derülnek ki a
dolgok. Itt nem nagyon sokkolódtam. Annyi, megannyi nefilimes könyvet olvastam,
hogy az elején kicsit zavart, hogy többet tudok a főhősnő örökségéről, mint Ő
maga. No persze ez benne volt a koncepcióban, hiszen Anna távol nevelkedett az
óriások (így nevezik itt a félangyalokat és démonokat) világától, de annak
ellenére, hogy a pokolbéli hierarchiával és a hivatásos kísértői melóval klassz
kis világíto épített fel nem éreztem az óriásokat annyira különlegnek. Igaz,
meg kell mondani, hogy csak képességeikben nem voltak annyira extrák, mert a
karakterek igenis érdekesek voltak, még a kisebb szerepekben is.
No,
most hogy kijött belőlem a kisördög (pun intended…) rátérhetek arra, amit
nagyon is szerettem a könyvben. Ez pedig Anna és Kaidan kapsolata és lényegében
ez is a szíve lelke ennek a sztorinak. Kaidannak, mint a bujaság hercegének
örököse, a csábítás szakértője és egyben feladat, hogy minden útjába eső csajt
ledöntsön a lábáról. Ez nem is esik nehezére, egy rockbanda dobosaként buknak
rá a nők. Tetszettek a kettejük között pattogó szikrák, de a szenvedélymentes
jeleneteiket is élveztem. Helyenként sajnáltam is, hogy YA-nak íródott, mert a
téma és még talán a szereplők életkora is megengedett volna egy kicsivel több
szexualitást. A legjobban ezért a kis road-tripjület élveztem. Annál kevésbé az
utána következő drámát, aminek keretében Anna bella-i méretű depresszióba esett
és még arra is vetemedett, hogy üldözzön egy pasit. Nagyon nem menő.
Szerencsére ezen túljutottunk. Anna egyébként egy egész rendben lévő YA hősnő
volt, leszámítva a családi örökségéből adódó angyali jókislányságot ( na meg a
pillanatnyi bella-szindrómát).
Egyébiránt ettől a
néhány fejezettől eltekintve élveztem a könyv folyását, nem mondanám, hogy
halálra izgultam magam, de végig fenntartotta az érdeklődésem. A végére
felpörgő események és a nyitva hagyott történetlemek mindenesetre elérték, hogy
izgalommal várajam a folytatást. Na meg még egy adagot Kaidenből.
Summa: egy újabb
feldolgozása a nefilim témának rengeteg érdekes és élő karakterrel, egy démoni
rosszfiúval és a méltó párjával egy angyali lányzóval. Szenvedély és démoni
hatalmi tervek. Jóféle.
Bónusz fejezet
Figyelem! Erősen spoileres, csak olvasás
után, vagy hajthatatlanoknak ajánlott! Kaidan szemszöge, káromkodás is várható!
A fordítás az enyém, de a párbeszédeket a hivatalos szövegből másoltam át.
Huszonhatodik fejezet – Halloween- Kaidan szemszögéből
A fordítás az enyém, de a párbeszédeket a hivatalos szövegből másoltam át.
Huszonhatodik fejezet – Halloween- Kaidan szemszögéből
Mindig is játszmának tekintettem az életet, léptem a bábummal, élvezetet
kerestem ahol tudtam, de egyébként üres voltam. Amíg nem jött egy váratlan
sakkfigura és el nem baszta az egészet. Az élet még mindig játék volt, de a
szabályok megváltoztak és már nem értettem őket mióta elsétált tőlem a
reptéren. Azt hittem küzdeni fog, azt reméltem, de végül is csendben ment el.
Belehaltam.
Nem aludtam semmit az utolsó LA-i éjszakákon és alig tudtam nyitva tartani
a szemem, míg visszavezettem keletre. Ha egyedül vezetsz nem tehetsz mást, mint
gondolkozol. soha nem féltem korábban a gondolataimtól, de ő megmérgezte őket a
rohadt reményével és jóságával.
És szerelmével.
Újra és újra láttam őt a fejemben ahogy ott ül az ágyon, mint egy
pillanatképet ami beégett az agyam képernyővédőjébe – az fluoreszkáló rózsaszín
aurát, ijesztően gyönyörű, ahogy körbeveszi a bőrét miközben a párnát szorítja
a majdnem pucér mellkasához.
Az a kép. Kikészített. Megrázott és megsebzett.
Még soha életemben nem akartam senkit annyira, mint Anna Whitt-et azon az
éjszakán. A hangja, ahogy azt mondta, hogy ne álljak meg… Esküszöm… a hangja
mindenhol simogatott. Ő testesítette meg az édes és sós tökéletes
kombinációját. Angyal és démon. Az enyém lehetett volna. Olyan tehettem volna
vele, amiről még csak nem is álmodott és utána soha nem látná a világot
ugyanúgy. de nem akartam ezt. Nem akartam megváltoztatni. Épp elég, hogy ő
megváltoztatott engem.
Amikor megláttam a szerelmét körülötte tekergőzni, mint egy rohadt
örömtüzet vissza akartam kúszni mellé az ágyba és odaadni neki mindenem. Még
sose éreztem ilyet – a kényszert a vágyon kívül – hogy engedjem le a falam és
engedjem betölteni azt a régóta tátongó űrt. És akkor jöttem rá, hogy távol
kell tartunk magunkat egymástól, vagy meghalunk. Mert amikor vele voltam
kibaszottul semmi más nem létezett. Vagy számított.
Szóval leraktam a reptéren és elhajtottam.
Éjfélkor, tizenkilenc óra vezetés után megálltam. A kis hotel üres volt
eltekintve tőlem és a tizenkilenc vagy húszéves recepciós lánytól. Félszegen
nézett rám, a pillái mögül nézett, ahogy felvitte az adataimat.
„Egyedül utazik Mr. Rowe?” kérdezte ahogy átcsúsztatta a kulcskártyát az
elválasztó alatt. Láttam, ahogy a pirulás felúszik a nyakáról az arcára, a
testem felfogta a jeleket, de meglepően csak üres érzést hagyott maga után.
Tökéletes helyzet volt. Az iroda ajtaja nyitva állt mögötte, üresen.
magányos utazónak tűntem. Unott volt és kíváncsi halvány szürke idegesség vette
körül, egy kis narancs izgatottság és egy kevés vörös. Kiválófeltételek.
Anna elment. Én vágtam el a köteléket. Ideje volt visszatérni a munkához.
De amikor a lány arcára néztem furcsa dolog történt. Azon kezdtem el
gondolkodni, hogy vajon vannak-e otthon szülei akik úgy szeretik, mint Patti
szereti Annát. Elképzeltem, hogyan ápolgatják a lelkét amikor holnap hazatér
egy hamis telefonszámmal a sráctól akibe jobban beleesett, mint kellett volna.
Mérgező gondolatok.
csak még egy munkaszüneti nap. Csak még egy és visszatérek a melóhoz.
Elvettem a kártyát, jó éjszakát kívántam a lánynak és a szobámba mentem.
Egyedül.
A következő éjszaka egy egyetemi városban álltam meg. A hamis személyimmel
bejutottam egy bárba. Zsúfolt volt, de furcsa mód nem éreztem jól magam. ahogy
mondtam az életem játéktere összezavarodott és minden irányérzékem
elvesztettem. Egy lány kék nyári ruhában és göndör barna hajjal megállt előttem
és elfordította a fejét. halvány aura. Részeg. Annyira más volt, mint Anna.
„Szomorúnak tűnsz” mondta.
Vállat vontam. „Megvagyok.”
A szeme kitágult „Rohadt brit akcentusod van?” kérdezte magas, izgatott
hangon.
Helyben vagyunk.
„Nos, tulajdonképpen nincs is olyan, hogy brit akcentus. Én..”
„Oh, istenem!” vágott közbe, majd a karjait a nyakam köré fonta,
megcsókolt, majd hirtelen elhúzódott. „Várj. Ugye nincs barátnőd, vagy
ilyesmi?”
Egy pillanatig hányingerem támadt. Egy percbe telt mire meg tudtam rázni a
fejem. „Nem, szivi. Lépjünk le innen, hogy nyugodtam beszélhessünk?”
A szeme felizzott és én hagytam, hogy vezessen.
A vágyaim és a biztonságom, mint óriás szempontjából megkönnyebbülés volt
visszatérni a munkához, de minden más szinten árulónak éreztem magam. Csalónak.
Csődnek. Nem olyannak, aki méltó egy olyan lány, mint Anna szerelmére.
Reméltem, hogy hamar túllép rajtam. Reméltem, hogy soha többé nem látom.
Ez volt a nyaram.
Jayt sokszor láttam a bulikon, de Annát nem. Meggyőztem a bandát, hogy
adjunk Jay dalának egy esélyt, hogy Anna eljöjjön megint, hogy anélkül
láthassam, hogy nyíltan szembesülnöm kellene vele. De nem jött be. Csak a másik
négy óriásnak sikerült rávennie, hogy előjöjjön és azon az estén összeomlottam.
Őszre a kíváncsiságom eluralkodott rajtam és rávettem Jayt a mezei bulira.
Már két hónapja nem láttam, vagy hallottam felőle. Nem tudtam biztosan, hogy
elhozza-e Annát, de reméltem. Remény. Kurva hülye szó. Csak azért akartam
látni, hogy megnézzem jól van-e. Felelősnek éreztem magam, mert én avattam be
az óriás létbe.
Amilyen okos lány valószínűleg úgysem jön.
Apámnak nem mutattam meg a Halloween kosztümöm. Ebben jól el tudtam bújni
az emberek elől. Csak egy lány ismerne rám a szőrös, hatalmas gorillajelmezben
és erre számítottam is. Megismer egy jellel rendelkező majmot.
A Halloween volt a kedvenc ünnepem. A lányok úgy öltöztek, ahogy máskor nem
mertek, még drogok és alkohol nélkül is sötét elragadtatás ülte meg a levegőt.
A ma este se volt másmilyen. Körbenéztem a mezőn.
A gorillajelmez büdös volt. És meleg is volt az átkozott cuccban. Nem a
legjobb ötletem. Az izgalomtól és a levegő hiányától izzadtam. Kinéztem a
kivágásokon a tömegre. Jópárszáz ember összegyűlt, hogy lássa az öt bandát
játszani. Nem a miénket, sajnos. Csak akkor volt teljesen tiszta a fejem, ha
játszottam.
Egyenként ráfókuszáltam az arcokra a mezőn. Ebben a tömegben egyszerűbb
volt megtalálnom valakit a látásommal, mint a hallásommal. Azon tűnődtem mit
visel, ha eljön. A kép Annáról, mint szexi angyalról nem akart távozni a
fejemből.
A szemem megállt Jay kócos szőke haján, meg a szemvédőn és a műpapagájon.
Mellette egy alacsony zöld boszorkány állt ronda fekete parókában és hegyes
kalapban. Valamint egy jellel, amit csak én láttam. A megkönnyebbüléstől
vigyorogtam a maszkban. Nem kellett volna ennyire örülnöm, hogy látom. Ami azt
illeti életemben nem vágytam ennyire, hogy velem együtt legyen valaki egy
helyen, hacsak nem egyszerű vágyról volt szó.
Nem közelíthettem. Nem tudtam, hogyan érez. sok minden változhat két hónap
alatt. Különösen, hogy én löktem el őt és jobb lehetőségek vártak rá.
Jobb lehetőségek. Éreztem, hogy elönt a düh annak emlékére, hogy együtt
láttam őket Kopano-val. Ahogy egymás mellett álltak a korlátnál mosolyogva
láthatóan észre sem véve engem. Ahogy együtt sétáltak a partin utána. Csak a
gondolat arra sarkallt, hogy vessem le a jelmez, hogy levegőhöz jussak, de nem
akartam, hogy rajta kívül más is megismerjen.
Aznap este megkérdeztem Marnát, hogy látott-e bármi kötődést közte és
Kopano közt. Tudtam, hogy diszkrét lesz és őszinte. Azt mondta, hogy látott
kölcsönös vonzalomra utaló szikrákat a konyhában. A gondolatra még mindig
késztetésem volt, hogy megüssek bármit, akármit, de leginkább Kope arcát.
„A vonzalom a leggyengébb kapocs” mondta Marna „Te is tudod, Kai. Ingatag
és múlandó.”
Nem számított mit mondott. A féltékenységgel nem lehet vitázni.
Nem kellett volna ellenük lennem. Valószínűleg ő az egyetlen férfi a
világon, aki megérdemli őt. De hozzászoktam, hogy mindent megkapok mit akarok,
de életemben először nem lehetett és nem akartam, hogy akárki másé legyen.
Lehetetlen gondolatok mérgeztek. Lehetetlen vágyak. Veszélyes álmok.
Néztem, ahogy végignézett magán és keresztbe fonta a karját maga előtt.
feszengett a szűk ruhában. Láthatóan nem volt kibékülve a mellméretével. Nem
láttam őket teljesen sosem, de láttam már sokat életemben a rohadtul óriásitól
a harapásnyiig, szóval jól el tudtam képzelni Annáét. Egyébként is, a cicik jó
szórakozást nyújtottak, de nem a kedvenc részeim a lányokon. Éppen most a
kedvencemet bámultam Anna profilján. A szemem végigkövette a háta görbületét a
csípőjét egészen a kerek hátsójáig, ezzel felélesztve egy mély, bódító vágyat
bennem. Még szerencse, hogy a hülye majomkosztüm tágas volt.
A gondolataim kitisztultak és a pulzusom megugrott, mikor láttam, hogy rám
néz és megismer. Mindketten egy örökkévalóságig bámultunk, mire végre
integetett. Felemeltem egy mancsot és jót nevettem Anna zöld színén.
Észrevettem a vele lévő lányt és rájuk irányítottam a hallásom.
„-nek integetsz?” kérdezte a lány. Kihívó Minnie Mouse-nak öltözött.
„Ööö… annak a nagydarab majomnak.” felelte Anna „Azt hiszem… minket néz.”
Nem is, akartam mondani.
Mindketten rám néztek és erre megvakartam a hónaljam, mire elnevették
magukat. Rájöttem, hogy ismerem a lányt, az volt, akivel Anna a tóparti bulin
táncolt. Élvezettel gondoltam arra az estére, mikor megmentettem attól a
köcsögtől a hálószobában aznap este, és hogy milyen arcot vágott. Dédelgetett
emlék volt. Kár, hogy nem akart verekedni. Legalább Jay vért ontott.
Anna elfordult tőle a körmeit rágva. Nem jött oda. Makacs teremtés.
Megígértem magamnak, hogy várok, míg odajön, de türelmetlen voltam. Nem sokat
beszélek majd vele. Csak egy percet. Csak hogy lássam. Csak hogy meglegyen ez
is. Aztán lelépek.
Odasétáltam, közben levettem a jelmez fejét és kiráztam a hajamból az
izzadságot, élvezve a friss levegőt. Mindkét lánynak elkerekedett a szeme.
Minnie fehér foltjait átmenetileg piros szín övezte. Volt egy kis íve az
orrának, ami vonzóvá tette az arcát, de ő valószínűleg utálta. Ilyenek a lányok
a testüket illetően.
Jayre néztem.
„Helló, haver!” köszöntöttem, mire nevetett, majd kézfogásra nyújtotta a
kezét, amit megráztam. Jó srác volt.
„Hogy s mint?” kérdezte, de inkább köszöntés volt.
Egy dobos viccel készültem a számra, mert tudtam, hogy bírja őket.
Elmondtam, mire szívből felnevetett, ahogy sejtettem.
Visszanéztem a lányokra és nyugtáztam, hogy Minnie színei visszatértek a
normálishoz.
„Ő a barátnőm, Veronica! „mondta Anna kimért hangon. „Ő pedig Kaidan.”
„Á, már mindent tudok rólad.” mondta Veronika egy nagy, mindent tudó
mosollyal. Csicsergés. Remek. Semmit sem találtam szórakoztatóbbnak, mint
kihallgatni a lányok társalgását. Kiosztották a srácokat, hogy miket beszélnek
zárt ajtók mögött, de biztosan tudtam, hogy ők sokkal rosszabbak voltak.
Annára néztem. Nem tetszett a zöld festék. Eltakarta a szépségjegyét. És mi
a fene volt az orrán? Csak Anna próbálhatta kevésbé vonzóvá tenni magát.
„Jó ez a szemölcs.” jegyeztem meg aztán lepöcköltem az orráról anélkül,
hogy hozzáértem volna a bőréhez. Ő felhorkant, de a barátai jót röhögtek.
„Mondtam, hogy hülyén hat!” jegyezte meg Veronika önelégülten.
Néztem, ahogy Anna megdörzsöli az orrát, hogy elegyengesse a festéket.
Imádnivalón kancsalított közben, el kellett fojtanom egy mosolyt.
Anna és én egymásra néztünk. Régebben kényelmetlenül éreztem magam a pillantása
alatt, sebezhetőnek. Most üdvözöltem ezt az érzést, még ha csak egy pillanatra
is.
Újra keresztbe tette a karját. „Jól megnőtt a hajad.”
„A te hátsód is” feleltem gondolkodás nélkül.
Ó, franc. Tudhatnám, hogy a növekedést nem kommentáljuk a lányoknál. A
barátai röhögésben törtek ki, de az ő arcán nem tudta elfedni a sokkot a
festék.
„Haver, azt hiszed, mindent megtehetsz” mondta Jay.
„Bóknak szántam” közöltem őszintén. Fenébe! Minek válok mindig komplett
idiótává Anna mellett?
Veronika még mindig kuncogott miközben karon fogva elvezette Jayt, aki
figyelmeztető pillantást lövellt felém a válla fölött. Csak még jobban
tiszteltem azért, ahogy védte Annát, pláne, hogy tudtam, hogy nem tetszik neki.
Kisöpörtem a hajam a szememből, Anna pedig idegesen beharapta az ajkát,
miközben a füvet nézte.
Mondj valamit, te ostoba.
Nem tudtam mit mondani. Bocsánatot kellene kérnem a fenék-poén miatt? Nem,
jobb lenne azt nem felhozni újra, vagy egyáltalán rágondolni a csodás
hátsójára.
„Apámtól kaptam egy mobilt.” mondta azon a kedves hangján újra felnézve. A
zöld festék és az éjszaka még sötétebbé tette a barna szemét.
Kivettem a mobilt a zsebemből és lefújtam róla a szöszöket. Ahogy
megemeltem a szemöldököm diktálta a számát, de a francos kosztüm és a remegő
kezeim nem működtek együtt. Kérdés nélkül átvette a telefont és beütötte a
számát. Ez a közvetlenség, mintha minden joga meglenne, hogy használja a
cuccaimat valamit megmozdított bennem. A vállamra akartam dobni és a magaménak
követelni, mint egy ősember, aminek apám nevezett.
Ja. Engem bámult.
„Hogyan ment a kiképzésed apáddal?” kérdeztem.
„Azt hiszem, jól” felelte halkan és keresztbe fonta a karját. „Mostanra
tudom hol a határ, ha iszom, meg ilyesmi.”
Megpróbáltam elképzelni a részeg Annát. vajon cuki vagy szomorú részeg
volt? Reméltem, hogy sosem tudom meg.
„Mostanra értem már… miféle veszélyektől tartottál Kai, ha együtt járnánk”
Közelebb lépett, mire elállt a lélegzetem.
Sok minden volt abban a tekintetben – abban, ami minden erőmet elvonta és
arra sarkallt, hogy megadjak neki mindent amit kér. A színpad felé fordultam,
ahol a zene kezdődött, hogy összeszedjem magam, de ő tovább beszélt.
„Tudom, hogy kockázatos találkoznunk, de legalább telefonon beszélhetnék,
ha apáink nincsenek a közelben. Már ha akarod.”
Ha akarom. Elképzelése sincs, hogy mennyire akartam. De nem kaphattam csak
egy darabot Annából. Nem voltam mazochista. Vagy minden, vagy semmi, és a
minden mindkettőnk halálát jelentené.
„Nem jó ötlet.” mondtam.
Még most sem, nem mióta itt állunk, nem néztem körbe, hogy hallgatózók után
kutassak. Elvonta a figyelmem és totál idiótává tett minden alkalommal.
A színpadról egy csoportra vándorolt a tekintetem, de semmire se tudtam
koncentrálni.
„Egyfolytában az utunkra gondolok,” suttogta „Gondolsz azért rá néha?”
Minden nap.
„Néha” próbáltam mindenhova nézni, csak rá nem.
Anna megragadta a kosztüm elejét a kis ökleivel, megijesztve és követelte,
hogy mondjam el, miért hívtam el Jayt erre a partira.
Hogy lássam szeretsz-e még… akartam mondani, de nem tettem. nem volt fair
részemről.
Nem tudtam ránézni. Szükségtelenül megnehezítette a dolgokat, ha ki akarta
csikarni az érzéseimet belőlem. De nem ezt akartam én is? Megtudni, hogy
szeret-e, hogy újra nehéz legyen? Kit akartam becsapni? Teljesen mazochista
voltam, hogy a fájdalmat kerestem és szadista, hogy őt is mindig bántottam.
„Fogalmam sincs” nyögtem ki.
Még szorosabban markolt, a kis testében égő szenvedély olyan izgalommal
töltött el, hogy alig tudtam gondolkodni.
„Nem bírom így tovább Kai! Muszáj tudnom hogy érzel. Muszáj tudnom az
igazságot, hogy lezárhassam magamban ezt az egészet.”
Még mindig szeretett. Ez világos volt, és bármennyire is utáltam beismerni
megkönnyebbültem tőle. De muszáj volt elmennem, nem szabadott ezt tennem
magunkkal. Nem szabad többé rá gondolnom.
”Azt hittem mostanra túljutottál rajta.” mondtam, de elkövettem azt a
hibát, hogy a sötétben is élénken égő szemeibe néztem.
„Ez nem így működik” felelte.
Lenéztem rá. Muszáj felégetnem ezt a hidat. Muszáj hazudnom és elhitetnem
vele, hogy magamon kívül senkivel sem törődöm. de nem próbáltam ezt már? Nem
látott át rajtam ahogy még soha senki? Csessze meg a mindenkiben-a-jót-látom
természetét!
Egy közeli tűz füstje borított be minket.
„Többé ne hívd meg Jayt sehová, Kaidan! És ha a legkisebb esélye is van,
hogy ott talállak valahol, nem megyek el. Túlontúl fájdalmas viszontlátni
téged.”
Még akkor is kedves volt, mikor keménykedett, összefacsarva ezzel a
szívemet.
„Akkor miért vagy itt?” kérdeztem.
Nem válaszolt, de zöldre festett arcán szomorúságot láttam. Felnyúlt és
lehúzta a parókát, az én lélegzetem meg elakadt. A hosszú haja eltűnt. a szőke
frizura halál szexi volt, de a veszteség érzése szállt meg. Muszáj változnia.
Velem vagy nélkülem az életében óriás volt, ettől nem szabadulhat.
Összeszedtem magam és válaszoltam. „Menj akkor”
Nem menj. Ne hagyj el! Ölelj át! Nem érdekel, ha összekensz festékkel,
Anna. Mondd, hogy szeretsz. Mutasd meg, hogy még mindig akarsz. Kínozz még. Ó,
istenem… elhagyott. Mint ahogy a reptéren.
El kellett volna engednem, de nem tudtam.
„Várj!”
Nem állt meg. A pulzusom felszökött. Ellöktem az embereket és rohantam, a
kezem a csuklójára fontam és megpördítettem.
Basszus! Hogy tudott elmenni csak így, vissza sem nézve? Közelebb rántottam
tökéletesen tisztában azzal, hogy Jeckyll és Hyde módra viselkedem, de túl
gyenge voltam hogy ne tegyem meg amit meg kellett. Az enyém volt. Tudta ezt?
Mert a testem ezt ordította, üvöltve követelve hogy a magaménak nyilvánítsam.
Félelemmel és reménnyel nézett fel rám, emlékeztetve engem, mekkora lúzer
voltam, hogy mindig ezt teszem vele. Újra elcsesztem mindent. El kellett volna
engednem, de ehelyett felemeltem a mancsot, hogy megfogjam az arcát. Átkoztam a
kosztümöt, hogy nem férhettem a puha bőréhez, átkoztam a zöld festéket, hogy
elrejtette előlem.
Egy szőrös ujjal letöröltem a festéket a szájánál. Visszahőkölt.
„Mit csinálsz?”
„Én…” Ott volt. Tökéletes barna anyajegy. Egyszerre ártatlan és szexi.
„Csak látni akartam az anyajegyed.”
A jelmezemben ekkora már szauna volt. Túlfűtött engem. Semmit sem akartam
jobban, mint megcsókolni. Csak egy utolsó ízlelést.
Ne csináld, gonosz szemétláda! Ne nehezítsd meg neki! Csak lökd el
magadtól!
„Mit akarsz tőlem, Kai?” suttogta.
Mindent akartam és ez felhúzott. Miért nem tudom kontrollálni ezeket az
érzéseket? És miért kéne? Dühvel töltött el az érzés, és legszívesebben
megütöttem volna valakit. Közelebb húztam.
„Lássuk csak, mit akarok kezdetnek? Be szeretnék mutatkozni az összes
anyajegynek a testeden.”
Igaz.
Megremegett a karomban, amitől felforrt a vérem a jelmezben.
„Eszerint csak testi vágy vonz hozzám? Ez minden?”
Utáltam magam a kétségbeesettségért amit érzetem. Mindenért. Ha nem tudom
ellökni, talán rá tudom venni, hogy ő lökjön el.
„Mondd, hogy gyűlölsz!”
„De én nem gyűlöllek, nem tudlak gyűlölni.”
A lehelete rágószagú volt, noha nem rágózott. Mindene túl édes volt
számomra.
„Dehogynem.” biztosítottam, közelebb húzva „És ezt is kellene tenned.”
A könnyeivel küszködött, ahogy beszélt. „Elengedlek, de csak azért mert
muszáj. Tovább kell élnem az életem, de gyűlölni soha nem foglak.”
Igen. Engedj el. Lépj tovább. Talán én is meg tudom tenni.
„El kell válnunk, a sors rendelése” motyogtam.
„Nem kellene elválnunk.” most keménynek hangzott. És ahogy mérges tirádába
kezdett én kényszerítettem magam, hogy kinyissam a kezem és elengedjem.
Távolabb lépett, még egy szívfájdító tekintetet küldve felém. És aztán csak
úgy, mint a reptéren megfordult és elvonult, a lemattított szőke haja lobogott
utána. És most sem fordult vissza.
Felrántottam a jelmez fejét. Olyan keserű szagú volt, ahogy éreztem magam.
Átkozott legyen a Teremtő és Lucifer. Átkozott legyen mind.
Blogturné Többi állomása:
11/16 Dreamworld
11/17 Könyvszeretet
11/18 Angelika blogja
11/19 Deszy könyvajánlója
11/20 Kristina blogja
11/21 MFKata gondolatai
11/22 Függővég
11/23 Kelly & Lupi olvas
11/24 Always Love a Wild Book
11/25 Nem harap a...
11/26 Insane Life
Megjegyzés küldése