Angyali Gonosz - Csapó #2...

Minden eddiginél több extrával és több véleménnyel találkozhattok az Angyali Gonosz blogturné keretében. Az angyalok és démonok között járkálva egy nyerményjátékban is részt vehettek, mint ahogy az megszokott. A mai poszt után egy újabb bónusz fejezetet olvashattok, ismét Kaidan szemszögéből.

Wendy Higgins: Angyali Gonosz
	A tiltott gyümölcs a legédesebb. Mi lenne, ha élnének olyan kamaszok, akik születésüktől fogva elátkozottak? A bukott angyalok leányai és fiai ezzel a sorssal szembesülnek. A jólelkű Anna Whitt hatodik érzékkel született, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit. Jól ismeri lényének ellentmondásait, hiszen megmagyarázhatatlanul vonzza a veszély. Akaratereje nehéz próba elé kerül, amikor tizenhatodik életévét betöltve megismeri a szexi Kaidan Rowe-t. A fiú bevezeti félelmetes közös örökségük titkaiba. Az efféle démonikus srácok azok, akiktől téged is távol tartanak a szüleid. Bárcsak Annát is idejében figyelmeztetné valaki! Vajon mit választ, amikor szembe kell néznie végzetével: a szentek glóriáját vagy ördögszarvakat? A regény a Sweet sorozat nyitókötete.
Kiadó:	Dream Válogatás
Oldalszám:	448 oldal
Kötés:	puha és kemény
Fordító:	Béresi Csilla
Megjelenés:	2013. november 29.

Előrendelhető ITT!

Már olyan régóta csábítgatott ez a könyv. Csodaszép borítójával már több könyves fórumon is szembe kerültem és nem egy írónő blogján olvastam, hogy éppen ezt a könyvet forgatja. Nem is csoda, hogy nagy vrakozásokkal vágtam neki az angyali gonosznak. Nem csalódtam benne, de nem is elégítette ki maradéktalanul a várakozásaim által felállított magas követelményt.

Meg kell mondjam annak ellenére, hogy mióta ácsingóztam erre a regényre vajmi keveset tudtam róla. Mostanában szeretem magam meglepni, nem tudni mire számítsak. Így még izgalmasabb szokott lenni, amikor szépen lassan, néha sokkolóan derülnek ki a dolgok. Itt nem nagyon sokkolódtam. Annyi, megannyi nefilimes könyvet olvastam, hogy az elején kicsit zavart, hogy többet tudok a főhősnő örökségéről, mint Ő maga. No persze ez benne volt a koncepcióban, hiszen Anna távol nevelkedett az óriások (így nevezik itt a félangyalokat és démonokat) világától, de annak ellenére, hogy a pokolbéli hierarchiával és a hivatásos kísértői melóval klassz kis világíto épített fel nem éreztem az óriásokat annyira különlegnek. Igaz, meg kell mondani, hogy csak képességeikben nem voltak annyira extrák, mert a karakterek igenis érdekesek voltak, még a kisebb szerepekben is.

No, most hogy kijött belőlem a kisördög (pun intended…) rátérhetek arra, amit nagyon is szerettem a könyvben. Ez pedig Anna és Kaidan kapsolata és lényegében ez is a szíve lelke ennek a sztorinak. Kaidannak, mint a bujaság hercegének örököse, a csábítás szakértője és egyben feladat, hogy minden útjába eső csajt ledöntsön a lábáról. Ez nem is esik nehezére, egy rockbanda dobosaként buknak rá a nők. Tetszettek a kettejük között pattogó szikrák, de a szenvedélymentes jeleneteiket is élveztem. Helyenként sajnáltam is, hogy YA-nak íródott, mert a téma és még talán a szereplők életkora is megengedett volna egy kicsivel több szexualitást. A legjobban ezért a kis road-tripjület élveztem. Annál kevésbé az utána következő drámát, aminek keretében Anna bella-i méretű depresszióba esett és még arra is vetemedett, hogy üldözzön egy pasit. Nagyon nem menő. Szerencsére ezen túljutottunk. Anna egyébként egy egész rendben lévő YA hősnő volt, leszámítva a családi örökségéből adódó angyali jókislányságot ( na meg a pillanatnyi bella-szindrómát).

Egyébiránt ettől a néhány fejezettől eltekintve élveztem a könyv folyását, nem mondanám, hogy halálra izgultam magam, de végig fenntartotta az érdeklődésem. A végére felpörgő események és a nyitva hagyott történetlemek mindenesetre elérték, hogy izgalommal várajam a folytatást. Na meg még egy adagot Kaidenből.

Summa: egy újabb feldolgozása a nefilim témának rengeteg érdekes és élő karakterrel, egy démoni rosszfiúval és a méltó párjával egy angyali lányzóval. Szenvedély és démoni hatalmi tervek. Jóféle.

Bónusz fejezet

Figyelem! Erősen spoileres, csak olvasás után, vagy hajthatatlanoknak ajánlott! Kaidan szemszöge, káromkodás is várható!
A fordítás az enyém, de a párbeszédeket a hivatalos szövegből másoltam át.


Huszonhatodik fejezet – Halloween- Kaidan szemszögéből

Mindig is játszmának tekintettem az életet, léptem a bábummal, élvezetet kerestem ahol tudtam, de egyébként üres voltam. Amíg nem jött egy váratlan sakkfigura és el nem baszta az egészet. Az élet még mindig játék volt, de a szabályok megváltoztak és már nem értettem őket mióta elsétált tőlem a reptéren. Azt hittem küzdeni fog, azt reméltem, de végül is csendben ment el. Belehaltam.

Nem aludtam semmit az utolsó LA-i éjszakákon és alig tudtam nyitva tartani a szemem, míg visszavezettem keletre. Ha egyedül vezetsz nem tehetsz mást, mint gondolkozol. soha nem féltem korábban a gondolataimtól, de ő megmérgezte őket a rohadt reményével és jóságával.

És szerelmével.

Újra és újra láttam őt a fejemben ahogy ott ül az ágyon, mint egy pillanatképet ami beégett az agyam képernyővédőjébe – az fluoreszkáló rózsaszín aurát, ijesztően gyönyörű, ahogy körbeveszi a bőrét miközben a párnát szorítja a majdnem pucér mellkasához.

Az a kép. Kikészített. Megrázott és megsebzett.

Még soha életemben nem akartam senkit annyira, mint Anna Whitt-et azon az éjszakán. A hangja, ahogy azt mondta, hogy ne álljak meg… Esküszöm… a hangja mindenhol simogatott. Ő testesítette meg az édes és sós tökéletes kombinációját. Angyal és démon. Az enyém lehetett volna. Olyan tehettem volna vele, amiről még csak nem is álmodott és utána soha nem látná a világot ugyanúgy. de nem akartam ezt. Nem akartam megváltoztatni. Épp elég, hogy ő megváltoztatott engem.

Amikor megláttam a szerelmét körülötte tekergőzni, mint egy rohadt örömtüzet vissza akartam kúszni mellé az ágyba és odaadni neki mindenem. Még sose éreztem ilyet – a kényszert a vágyon kívül – hogy engedjem le a falam és engedjem betölteni azt a régóta tátongó űrt. És akkor jöttem rá, hogy távol kell tartunk magunkat egymástól, vagy meghalunk. Mert amikor vele voltam kibaszottul semmi más nem létezett. Vagy számított.

Szóval leraktam a reptéren és elhajtottam.

Éjfélkor, tizenkilenc óra vezetés után megálltam. A kis hotel üres volt eltekintve tőlem és a tizenkilenc vagy húszéves recepciós lánytól. Félszegen nézett rám, a pillái mögül nézett, ahogy felvitte az adataimat.

„Egyedül utazik Mr. Rowe?” kérdezte ahogy átcsúsztatta a kulcskártyát az elválasztó alatt. Láttam, ahogy a pirulás felúszik a nyakáról az arcára, a testem felfogta a jeleket, de meglepően csak üres érzést hagyott maga után.

Tökéletes helyzet volt. Az iroda ajtaja nyitva állt mögötte, üresen. magányos utazónak tűntem. Unott volt és kíváncsi halvány szürke idegesség vette körül, egy kis narancs izgatottság és egy kevés vörös. Kiválófeltételek.

Anna elment. Én vágtam el a köteléket. Ideje volt visszatérni a munkához.

De amikor a lány arcára néztem furcsa dolog történt. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon vannak-e otthon szülei akik úgy szeretik, mint Patti szereti Annát. Elképzeltem, hogyan ápolgatják a lelkét amikor holnap hazatér egy hamis telefonszámmal a sráctól akibe jobban beleesett, mint kellett volna.

Mérgező gondolatok.

csak még egy munkaszüneti nap. Csak még egy és visszatérek a melóhoz. Elvettem a kártyát, jó éjszakát kívántam a lánynak és a szobámba mentem. Egyedül.

A következő éjszaka egy egyetemi városban álltam meg. A hamis személyimmel bejutottam egy bárba. Zsúfolt volt, de furcsa mód nem éreztem jól magam. ahogy mondtam az életem játéktere összezavarodott és minden irányérzékem elvesztettem. Egy lány kék nyári ruhában és göndör barna hajjal megállt előttem és elfordította a fejét. halvány aura. Részeg. Annyira más volt, mint Anna.

„Szomorúnak tűnsz” mondta.

Vállat vontam. „Megvagyok.”

A szeme kitágult „Rohadt brit akcentusod van?” kérdezte magas, izgatott hangon.

Helyben vagyunk.

„Nos, tulajdonképpen nincs is olyan, hogy brit akcentus. Én..”

„Oh, istenem!” vágott közbe, majd a karjait a nyakam köré fonta, megcsókolt, majd hirtelen elhúzódott. „Várj. Ugye nincs barátnőd, vagy ilyesmi?”

Egy pillanatig hányingerem támadt. Egy percbe telt mire meg tudtam rázni a fejem. „Nem, szivi. Lépjünk le innen, hogy nyugodtam beszélhessünk?”

A szeme felizzott és én hagytam, hogy vezessen.

A vágyaim és a biztonságom, mint óriás szempontjából megkönnyebbülés volt visszatérni a munkához, de minden más szinten árulónak éreztem magam. Csalónak. Csődnek. Nem olyannak, aki méltó egy olyan lány, mint Anna szerelmére. Reméltem, hogy hamar túllép rajtam. Reméltem, hogy soha többé nem látom.

Ez volt a nyaram.

Jayt sokszor láttam a bulikon, de Annát nem. Meggyőztem a bandát, hogy adjunk Jay dalának egy esélyt, hogy Anna eljöjjön megint, hogy anélkül láthassam, hogy nyíltan szembesülnöm kellene vele. De nem jött be. Csak a másik négy óriásnak sikerült rávennie, hogy előjöjjön és azon az estén összeomlottam.

Őszre a kíváncsiságom eluralkodott rajtam és rávettem Jayt a mezei bulira. Már két hónapja nem láttam, vagy hallottam felőle. Nem tudtam biztosan, hogy elhozza-e Annát, de reméltem. Remény. Kurva hülye szó. Csak azért akartam látni, hogy megnézzem jól van-e. Felelősnek éreztem magam, mert én avattam be az óriás létbe.

Amilyen okos lány valószínűleg úgysem jön.

Apámnak nem mutattam meg a Halloween kosztümöm. Ebben jól el tudtam bújni az emberek elől. Csak egy lány ismerne rám a szőrös, hatalmas gorillajelmezben és erre számítottam is. Megismer egy jellel rendelkező majmot.

A Halloween volt a kedvenc ünnepem. A lányok úgy öltöztek, ahogy máskor nem mertek, még drogok és alkohol nélkül is sötét elragadtatás ülte meg a levegőt. A ma este se volt másmilyen. Körbenéztem a mezőn.

A gorillajelmez büdös volt. És meleg is volt az átkozott cuccban. Nem a legjobb ötletem. Az izgalomtól és a levegő hiányától izzadtam. Kinéztem a kivágásokon a tömegre. Jópárszáz ember összegyűlt, hogy lássa az öt bandát játszani. Nem a miénket, sajnos. Csak akkor volt teljesen tiszta a fejem, ha játszottam.

Egyenként ráfókuszáltam az arcokra a mezőn. Ebben a tömegben egyszerűbb volt megtalálnom valakit a látásommal, mint a hallásommal. Azon tűnődtem mit visel, ha eljön. A kép Annáról, mint szexi angyalról nem akart távozni a fejemből.

A szemem megállt Jay kócos szőke haján, meg a szemvédőn és a műpapagájon. Mellette egy alacsony zöld boszorkány állt ronda fekete parókában és hegyes kalapban. Valamint egy jellel, amit csak én láttam. A megkönnyebbüléstől vigyorogtam a maszkban. Nem kellett volna ennyire örülnöm, hogy látom. Ami azt illeti életemben nem vágytam ennyire, hogy velem együtt legyen valaki egy helyen, hacsak nem egyszerű vágyról volt szó.

Nem közelíthettem. Nem tudtam, hogyan érez. sok minden változhat két hónap alatt. Különösen, hogy én löktem el őt és jobb lehetőségek vártak rá.

Jobb lehetőségek. Éreztem, hogy elönt a düh annak emlékére, hogy együtt láttam őket Kopano-val. Ahogy egymás mellett álltak a korlátnál mosolyogva láthatóan észre sem véve engem. Ahogy együtt sétáltak a partin utána. Csak a gondolat arra sarkallt, hogy vessem le a jelmez, hogy levegőhöz jussak, de nem akartam, hogy rajta kívül más is megismerjen.

Aznap este megkérdeztem Marnát, hogy látott-e bármi kötődést közte és Kopano közt. Tudtam, hogy diszkrét lesz és őszinte. Azt mondta, hogy látott kölcsönös vonzalomra utaló szikrákat a konyhában. A gondolatra még mindig késztetésem volt, hogy megüssek bármit, akármit, de leginkább Kope arcát.

„A vonzalom a leggyengébb kapocs” mondta Marna „Te is tudod, Kai. Ingatag és múlandó.”

Nem számított mit mondott. A féltékenységgel nem lehet vitázni.

Nem kellett volna ellenük lennem. Valószínűleg ő az egyetlen férfi a világon, aki megérdemli őt. De hozzászoktam, hogy mindent megkapok mit akarok, de életemben először nem lehetett és nem akartam, hogy akárki másé legyen. Lehetetlen gondolatok mérgeztek. Lehetetlen vágyak. Veszélyes álmok.

Néztem, ahogy végignézett magán és keresztbe fonta a karját maga előtt. feszengett a szűk ruhában. Láthatóan nem volt kibékülve a mellméretével. Nem láttam őket teljesen sosem, de láttam már sokat életemben a rohadtul óriásitól a harapásnyiig, szóval jól el tudtam képzelni Annáét. Egyébként is, a cicik jó szórakozást nyújtottak, de nem a kedvenc részeim a lányokon. Éppen most a kedvencemet bámultam Anna profilján. A szemem végigkövette a háta görbületét a csípőjét egészen a kerek hátsójáig, ezzel felélesztve egy mély, bódító vágyat bennem. Még szerencse, hogy a hülye majomkosztüm tágas volt.

A gondolataim kitisztultak és a pulzusom megugrott, mikor láttam, hogy rám néz és megismer. Mindketten egy örökkévalóságig bámultunk, mire végre integetett. Felemeltem egy mancsot és jót nevettem Anna zöld színén. Észrevettem a vele lévő lányt és rájuk irányítottam a hallásom.

„-nek integetsz?” kérdezte a lány. Kihívó Minnie Mouse-nak öltözött.

„Ööö… annak a nagydarab majomnak.” felelte Anna „Azt hiszem… minket néz.”

Nem is, akartam mondani.

Mindketten rám néztek és erre megvakartam a hónaljam, mire elnevették magukat. Rájöttem, hogy ismerem a lányt, az volt, akivel Anna a tóparti bulin táncolt. Élvezettel gondoltam arra az estére, mikor megmentettem attól a köcsögtől a hálószobában aznap este, és hogy milyen arcot vágott. Dédelgetett emlék volt. Kár, hogy nem akart verekedni. Legalább Jay vért ontott.

Anna elfordult tőle a körmeit rágva. Nem jött oda. Makacs teremtés. Megígértem magamnak, hogy várok, míg odajön, de türelmetlen voltam. Nem sokat beszélek majd vele. Csak egy percet. Csak hogy lássam. Csak hogy meglegyen ez is. Aztán lelépek.

Odasétáltam, közben levettem a jelmez fejét és kiráztam a hajamból az izzadságot, élvezve a friss levegőt. Mindkét lánynak elkerekedett a szeme. Minnie fehér foltjait átmenetileg piros szín övezte. Volt egy kis íve az orrának, ami vonzóvá tette az arcát, de ő valószínűleg utálta. Ilyenek a lányok a testüket illetően.

Jayre néztem.

„Helló, haver!” köszöntöttem, mire nevetett, majd kézfogásra nyújtotta a kezét, amit megráztam. Jó srác volt.

„Hogy s mint?” kérdezte, de inkább köszöntés volt.

Egy dobos viccel készültem a számra, mert tudtam, hogy bírja őket. Elmondtam, mire szívből felnevetett, ahogy sejtettem.

Visszanéztem a lányokra és nyugtáztam, hogy Minnie színei visszatértek a normálishoz.

„Ő a barátnőm, Veronica! „mondta Anna kimért hangon. „Ő pedig Kaidan.”

„Á, már mindent tudok rólad.” mondta Veronika egy nagy, mindent tudó mosollyal. Csicsergés. Remek. Semmit sem találtam szórakoztatóbbnak, mint kihallgatni a lányok társalgását. Kiosztották a srácokat, hogy miket beszélnek zárt ajtók mögött, de biztosan tudtam, hogy ők sokkal rosszabbak voltak.

Annára néztem. Nem tetszett a zöld festék. Eltakarta a szépségjegyét. És mi a fene volt az orrán? Csak Anna próbálhatta kevésbé vonzóvá tenni magát.

„Jó ez a szemölcs.” jegyeztem meg aztán lepöcköltem az orráról anélkül, hogy hozzáértem volna a bőréhez. Ő felhorkant, de a barátai jót röhögtek.

„Mondtam, hogy hülyén hat!” jegyezte meg Veronika önelégülten.

Néztem, ahogy Anna megdörzsöli az orrát, hogy elegyengesse a festéket. Imádnivalón kancsalított közben, el kellett fojtanom egy mosolyt.

Anna és én egymásra néztünk. Régebben kényelmetlenül éreztem magam a pillantása alatt, sebezhetőnek. Most üdvözöltem ezt az érzést, még ha csak egy pillanatra is.

Újra keresztbe tette a karját. „Jól megnőtt a hajad.”

„A te hátsód is” feleltem gondolkodás nélkül.

Ó, franc. Tudhatnám, hogy a növekedést nem kommentáljuk a lányoknál. A barátai röhögésben törtek ki, de az ő arcán nem tudta elfedni a sokkot a festék.

„Haver, azt hiszed, mindent megtehetsz” mondta Jay.

„Bóknak szántam” közöltem őszintén. Fenébe! Minek válok mindig komplett idiótává Anna mellett?

Veronika még mindig kuncogott miközben karon fogva elvezette Jayt, aki figyelmeztető pillantást lövellt felém a válla fölött. Csak még jobban tiszteltem azért, ahogy védte Annát, pláne, hogy tudtam, hogy nem tetszik neki.

Kisöpörtem a hajam a szememből, Anna pedig idegesen beharapta az ajkát, miközben a füvet nézte.

Mondj valamit, te ostoba.

Nem tudtam mit mondani. Bocsánatot kellene kérnem a fenék-poén miatt? Nem, jobb lenne azt nem felhozni újra, vagy egyáltalán rágondolni a csodás hátsójára.

„Apámtól kaptam egy mobilt.” mondta azon a kedves hangján újra felnézve. A zöld festék és az éjszaka még sötétebbé tette a barna szemét.

Kivettem a mobilt a zsebemből és lefújtam róla a szöszöket. Ahogy megemeltem a szemöldököm diktálta a számát, de a francos kosztüm és a remegő kezeim nem működtek együtt. Kérdés nélkül átvette a telefont és beütötte a számát. Ez a közvetlenség, mintha minden joga meglenne, hogy használja a cuccaimat valamit megmozdított bennem. A vállamra akartam dobni és a magaménak követelni, mint egy ősember, aminek apám nevezett.

Ja. Engem bámult.

„Hogyan ment a kiképzésed apáddal?” kérdeztem.

„Azt hiszem, jól” felelte halkan és keresztbe fonta a karját. „Mostanra tudom hol a határ, ha iszom, meg ilyesmi.”

Megpróbáltam elképzelni a részeg Annát. vajon cuki vagy szomorú részeg volt? Reméltem, hogy sosem tudom meg.

„Mostanra értem már… miféle veszélyektől tartottál Kai, ha együtt járnánk” Közelebb lépett, mire elállt a lélegzetem.

Sok minden volt abban a tekintetben – abban, ami minden erőmet elvonta és arra sarkallt, hogy megadjak neki mindent amit kér. A színpad felé fordultam, ahol a zene kezdődött, hogy összeszedjem magam, de ő tovább beszélt.

„Tudom, hogy kockázatos találkoznunk, de legalább telefonon beszélhetnék, ha apáink nincsenek a közelben. Már ha akarod.”

Ha akarom. Elképzelése sincs, hogy mennyire akartam. De nem kaphattam csak egy darabot Annából. Nem voltam mazochista. Vagy minden, vagy semmi, és a minden mindkettőnk halálát jelentené.

„Nem jó ötlet.” mondtam.

Még most sem, nem mióta itt állunk, nem néztem körbe, hogy hallgatózók után kutassak. Elvonta a figyelmem és totál idiótává tett minden alkalommal.

A színpadról egy csoportra vándorolt a tekintetem, de semmire se tudtam koncentrálni.

„Egyfolytában az utunkra gondolok,” suttogta „Gondolsz azért rá néha?”

Minden nap.

„Néha” próbáltam mindenhova nézni, csak rá nem.

Anna megragadta a kosztüm elejét a kis ökleivel, megijesztve és követelte, hogy mondjam el, miért hívtam el Jayt erre a partira.

Hogy lássam szeretsz-e még… akartam mondani, de nem tettem. nem volt fair részemről.

Nem tudtam ránézni. Szükségtelenül megnehezítette a dolgokat, ha ki akarta csikarni az érzéseimet belőlem. De nem ezt akartam én is? Megtudni, hogy szeret-e, hogy újra nehéz legyen? Kit akartam becsapni? Teljesen mazochista voltam, hogy a fájdalmat kerestem és szadista, hogy őt is mindig bántottam.

„Fogalmam sincs” nyögtem ki.

Még szorosabban markolt, a kis testében égő szenvedély olyan izgalommal töltött el, hogy alig tudtam gondolkodni.

„Nem bírom így tovább Kai! Muszáj tudnom hogy érzel. Muszáj tudnom az igazságot, hogy lezárhassam magamban ezt az egészet.”

Még mindig szeretett. Ez világos volt, és bármennyire is utáltam beismerni megkönnyebbültem tőle. De muszáj volt elmennem, nem szabadott ezt tennem magunkkal. Nem szabad többé rá gondolnom.

”Azt hittem mostanra túljutottál rajta.” mondtam, de elkövettem azt a hibát, hogy a sötétben is élénken égő szemeibe néztem.

„Ez nem így működik” felelte.

Lenéztem rá. Muszáj felégetnem ezt a hidat. Muszáj hazudnom és elhitetnem vele, hogy magamon kívül senkivel sem törődöm. de nem próbáltam ezt már? Nem látott át rajtam ahogy még soha senki? Csessze meg a mindenkiben-a-jót-látom természetét!

Egy közeli tűz füstje borított be minket.

„Többé ne hívd meg Jayt sehová, Kaidan! És ha a legkisebb esélye is van, hogy ott talállak valahol, nem megyek el. Túlontúl fájdalmas viszontlátni téged.”

Még akkor is kedves volt, mikor keménykedett, összefacsarva ezzel a szívemet.

„Akkor miért vagy itt?” kérdeztem.

Nem válaszolt, de zöldre festett arcán szomorúságot láttam. Felnyúlt és lehúzta a parókát, az én lélegzetem meg elakadt. A hosszú haja eltűnt. a szőke frizura halál szexi volt, de a veszteség érzése szállt meg. Muszáj változnia. Velem vagy nélkülem az életében óriás volt, ettől nem szabadulhat.

Összeszedtem magam és válaszoltam. „Menj akkor”

Nem menj. Ne hagyj el! Ölelj át! Nem érdekel, ha összekensz festékkel, Anna. Mondd, hogy szeretsz. Mutasd meg, hogy még mindig akarsz. Kínozz még. Ó, istenem… elhagyott. Mint ahogy a reptéren.

El kellett volna engednem, de nem tudtam.

„Várj!”

Nem állt meg. A pulzusom felszökött. Ellöktem az embereket és rohantam, a kezem a csuklójára fontam és megpördítettem.

Basszus! Hogy tudott elmenni csak így, vissza sem nézve? Közelebb rántottam tökéletesen tisztában azzal, hogy Jeckyll és Hyde módra viselkedem, de túl gyenge voltam hogy ne tegyem meg amit meg kellett. Az enyém volt. Tudta ezt? Mert a testem ezt ordította, üvöltve követelve hogy a magaménak nyilvánítsam.

Félelemmel és reménnyel nézett fel rám, emlékeztetve engem, mekkora lúzer voltam, hogy mindig ezt teszem vele. Újra elcsesztem mindent. El kellett volna engednem, de ehelyett felemeltem a mancsot, hogy megfogjam az arcát. Átkoztam a kosztümöt, hogy nem férhettem a puha bőréhez, átkoztam a zöld festéket, hogy elrejtette előlem.

Egy szőrös ujjal letöröltem a festéket a szájánál. Visszahőkölt.

„Mit csinálsz?”

„Én…” Ott volt. Tökéletes barna anyajegy. Egyszerre ártatlan és szexi. „Csak látni akartam az anyajegyed.”

A jelmezemben ekkora már szauna volt. Túlfűtött engem. Semmit sem akartam jobban, mint megcsókolni. Csak egy utolsó ízlelést.

Ne csináld, gonosz szemétláda! Ne nehezítsd meg neki! Csak lökd el magadtól!

„Mit akarsz tőlem, Kai?” suttogta.

Mindent akartam és ez felhúzott. Miért nem tudom kontrollálni ezeket az érzéseket? És miért kéne? Dühvel töltött el az érzés, és legszívesebben megütöttem volna valakit. Közelebb húztam.

„Lássuk csak, mit akarok kezdetnek? Be szeretnék mutatkozni az összes anyajegynek a testeden.”

Igaz.

Megremegett a karomban, amitől felforrt a vérem a jelmezben.

„Eszerint csak testi vágy vonz hozzám? Ez minden?”

Utáltam magam a kétségbeesettségért amit érzetem. Mindenért. Ha nem tudom ellökni, talán rá tudom venni, hogy ő lökjön el.

„Mondd, hogy gyűlölsz!”

„De én nem gyűlöllek, nem tudlak gyűlölni.”

A lehelete rágószagú volt, noha nem rágózott. Mindene túl édes volt számomra.

„Dehogynem.” biztosítottam, közelebb húzva „És ezt is kellene tenned.”

A könnyeivel küszködött, ahogy beszélt. „Elengedlek, de csak azért mert muszáj. Tovább kell élnem az életem, de gyűlölni soha nem foglak.”

Igen. Engedj el. Lépj tovább. Talán én is meg tudom tenni.

„El kell válnunk, a sors rendelése” motyogtam.

„Nem kellene elválnunk.” most keménynek hangzott. És ahogy mérges tirádába kezdett én kényszerítettem magam, hogy kinyissam a kezem és elengedjem. Távolabb lépett, még egy szívfájdító tekintetet küldve felém. És aztán csak úgy, mint a reptéren megfordult és elvonult, a lemattított szőke haja lobogott utána. És most sem fordult vissza.

Felrántottam a jelmez fejét. Olyan keserű szagú volt, ahogy éreztem magam.

Átkozott legyen a Teremtő és Lucifer. Átkozott legyen mind.

Angyali gonosz_beleolvasó by DhesiX

Blogturné Többi állomása:


11/16 Dreamworld
11/17 Könyvszeretet
11/18 Angelika blogja
11/19 Deszy könyvajánlója
11/20 Kristina blogja
11/21 MFKata gondolatai
11/22 Függővég
11/23 Kelly & Lupi olvas
11/24 Always Love a Wild Book
11/25 Nem harap a...
11/26 Insane Life