Lylia Bloom: A boszorkány
Régen történt,
Már csak mese,
Ki tudja, tán
Meg sem esett.
Már csak mese,
Ki tudja, tán
Meg sem esett.
A köd észrevétlenül ereszkedett le az aprócska falura, a gyerekek észre sem vették. A művelődési házban gyűltek össze késődélután mozizni, ahogy ők hívták. A régi videó jó szórakozást nyújtott a hűvös hétvégi napokon, amikor a lurkóknak nem volt kedvük a szabadban lófrálni.
A mesefilm véget ért, a gyerekek szedelőzködni kezdtek. Ahogy kiléptek a művelődési ház ajtaján, megborzongtak a hidegtől és a köd látványától, amit még ijesztőbbé tett a gyéren világító lámpák fénye.
– Ott van Buzdorné! – kiáltott fel egyikük, mire mindannyian visszarontottak a biztonságos épületbe, és bezárták maguk mögött az ajtót.
Józsika azonnal felkapcsolta a pillanatokkal korábban leoltott villanyt.
– Most mi legyen? – kérdezte Julcsi. – Hogy fogunk hazamenni?
– Ugyan, ne féljetek már! Az csak egy vénasszony.
Megint Péter viselkedett a legbátrabban. Tizennégy évével ő volt a rangidős, fiatalabb társai hallgattak rá. De ekkor nem tudta meggyőzni őket.
– Nem tudod, mit beszélsz! – támadt neki Attila. – Az egy boszorkány.
– Boszorkányok nincsenek – ragaszkodott Péter az igazához.
– De igenis vannak! A múltkor is láttam, amint macska képében ült a kerítés tetején – rémüldözött Julcsi.
– Az csak egy macska volt!
– De olyan szemeket meresztett rám, mint Buzdorné szokott!
– Édesanyám azt mesélte, hogy amikor ő gyerek volt, Buzdorné ugyanígy nézett ki, ugyanennyire öreg és púpos volt – csatlakozott Józsi a kislányhoz.
– Hiszékenyek vagytok – vigyorgott rájuk Péter.
– De még egy fényképet is mutatott! – győzködte Józsi. – Igaz, hogy nagyon régi a kép, meg homályos is, de akkor is Buzdorné van rajta.
– Haza akarok menni!
Julcsi szeme könnyel telt meg, ahogy a kinti sötétséget fürkészte a függöny mögül. Péter vette kezébe az irányítást.
– Rendben, együtt megyünk. Először hazakísérjük Julcsit, aztán Attiláék felé megyünk tovább, Józsi meg úgyis ott lakik mellettünk. Így jó lesz?
A többiek némán bólogattak. Szorosan egymásba karolva léptek ki az ajtón, teljesen összesimulva haladtak a gomolygó ködben. Észrevétlenül váltottak egyre gyorsabb ütemre. A faluban semmi nesz nem hallatszott, még egy kutya sem vonyított. Teljes és szokatlan csönd uralkodott mindenfelé. Egyszer csak, mintha valami megsuhintotta volna a gyerekek hátát, amitől a három fiatalabb sikítva futni kezdett, ahogy csak a lábuk bírta, nem is figyelték merre mennek.
– Gyertek már vissza! – kiáltott utánuk Péter.
A fiatalok azonban nem fordultak meg, szaladtak minél távolabb attól a helytől, ahol az a valami hozzáért a hátukhoz. Ekkor egy halálra vált ordítást hallottak, amitől megtorpantak és földbe gyökerezett lábbal meredtek egymásra. Az ordítás megismétlődött, és határozottan Pétertől származott.
Nem törődve rettegésükkel elindultak visszafelé a barátjukhoz. Mire odaértek a falfehér arccal ácsorgó Péterhez a köd nyom nélkül felszállt és visszatértek a falu neszei is. Valahonnan egy macska nyávogása hallatszott, messziről pedig egy kutya ugatása.
Péter üveges szemmel meredt előre, nem vette észre visszatérő barátait.
– Mi történt? – kérdezte Julcsi rémülten, de válasz nem érkezett.
A gyerekek tanácstalanul tekintgettek egymásra.
– Mi történt? – ismételte meg a kérdést Attila hangosabban.
Hosszú percekig nem szólalt meg egyikük sem, csak nézték a kővé dermedt Pétert. A fiú végül megszólalt: – Buzdorné tényleg boszorkány – nyögte ki alig hallhatóan, de ennél többet nem mondott.
A mesefilm véget ért, a gyerekek szedelőzködni kezdtek. Ahogy kiléptek a művelődési ház ajtaján, megborzongtak a hidegtől és a köd látványától, amit még ijesztőbbé tett a gyéren világító lámpák fénye.
– Ott van Buzdorné! – kiáltott fel egyikük, mire mindannyian visszarontottak a biztonságos épületbe, és bezárták maguk mögött az ajtót.
Józsika azonnal felkapcsolta a pillanatokkal korábban leoltott villanyt.
– Most mi legyen? – kérdezte Julcsi. – Hogy fogunk hazamenni?
– Ugyan, ne féljetek már! Az csak egy vénasszony.
Megint Péter viselkedett a legbátrabban. Tizennégy évével ő volt a rangidős, fiatalabb társai hallgattak rá. De ekkor nem tudta meggyőzni őket.
– Nem tudod, mit beszélsz! – támadt neki Attila. – Az egy boszorkány.
– Boszorkányok nincsenek – ragaszkodott Péter az igazához.
– De igenis vannak! A múltkor is láttam, amint macska képében ült a kerítés tetején – rémüldözött Julcsi.
– Az csak egy macska volt!
– De olyan szemeket meresztett rám, mint Buzdorné szokott!
– Édesanyám azt mesélte, hogy amikor ő gyerek volt, Buzdorné ugyanígy nézett ki, ugyanennyire öreg és púpos volt – csatlakozott Józsi a kislányhoz.
– Hiszékenyek vagytok – vigyorgott rájuk Péter.
– De még egy fényképet is mutatott! – győzködte Józsi. – Igaz, hogy nagyon régi a kép, meg homályos is, de akkor is Buzdorné van rajta.
– Haza akarok menni!
Julcsi szeme könnyel telt meg, ahogy a kinti sötétséget fürkészte a függöny mögül. Péter vette kezébe az irányítást.
– Rendben, együtt megyünk. Először hazakísérjük Julcsit, aztán Attiláék felé megyünk tovább, Józsi meg úgyis ott lakik mellettünk. Így jó lesz?
A többiek némán bólogattak. Szorosan egymásba karolva léptek ki az ajtón, teljesen összesimulva haladtak a gomolygó ködben. Észrevétlenül váltottak egyre gyorsabb ütemre. A faluban semmi nesz nem hallatszott, még egy kutya sem vonyított. Teljes és szokatlan csönd uralkodott mindenfelé. Egyszer csak, mintha valami megsuhintotta volna a gyerekek hátát, amitől a három fiatalabb sikítva futni kezdett, ahogy csak a lábuk bírta, nem is figyelték merre mennek.
– Gyertek már vissza! – kiáltott utánuk Péter.
A fiatalok azonban nem fordultak meg, szaladtak minél távolabb attól a helytől, ahol az a valami hozzáért a hátukhoz. Ekkor egy halálra vált ordítást hallottak, amitől megtorpantak és földbe gyökerezett lábbal meredtek egymásra. Az ordítás megismétlődött, és határozottan Pétertől származott.
Nem törődve rettegésükkel elindultak visszafelé a barátjukhoz. Mire odaértek a falfehér arccal ácsorgó Péterhez a köd nyom nélkül felszállt és visszatértek a falu neszei is. Valahonnan egy macska nyávogása hallatszott, messziről pedig egy kutya ugatása.
Péter üveges szemmel meredt előre, nem vette észre visszatérő barátait.
– Mi történt? – kérdezte Julcsi rémülten, de válasz nem érkezett.
A gyerekek tanácstalanul tekintgettek egymásra.
– Mi történt? – ismételte meg a kérdést Attila hangosabban.
Hosszú percekig nem szólalt meg egyikük sem, csak nézték a kővé dermedt Pétert. A fiú végül megszólalt: – Buzdorné tényleg boszorkány – nyögte ki alig hallhatóan, de ennél többet nem mondott.
Azóta, akárhányszor kérdezték tőle, hogy mi történt azon a ködös alkonyon mindig csak annyit felelt: – Buzdorné tényleg boszorkány.
---
Ez a novella a Halloween Borzongás keretében került fel a blogra a szerző kérésére!
Olvasd el a többi rémisztő egypercest is és ha van kedved nevezz!
Megjegyzés küldése