Oz, a förtelmes

Legyetek tanúi a fogadalomtételemnek aminek apropója a legújabb filmélményem, az Óz, a hatalmas. Már ha ezt filmnek lehet nevezni... 

Szóval onnan kezdeném a dolgot, hogy sokak szerint ugyan a 3D már túl van a fénykorán, de nekem még mindig volt benne bizodalmam. Az Avatár, az első ilyen élményem olyannyira meghatározó volt, hogy úgy éreztem, igen, a 3D néha igenis adhat a filmnek egy olyan pluszt, ami a klasszikus kétdimenziós mozi nem tud. De sajnos azóta csakis csalódás ér ilyen témában minden film esetében. A Pi élete kezdte újra visszahozni a reményemet, hogy a túláradó látvány igenis lehet szerves része a mozinak, de az Óz teljesen elvette a kedvem attól, hogy többször próbálkozzam. Ugyanis ez a film megerősített abban, hogy a hollywood-i rendezők mostanában parasztvakításként alkalmazzák a vizuális orgiát és azt gondolják, hogyha túlterhelik a látóidegeinket a szivárványszínű csillogással, akkor nem kell tartalmat vinni a történetbe. 

Elárulom, a dolog nem működik. Először is azért, mert akármilyen színes és érdekes a látvány egy idő után akkor is elunod, hogy csak nézelődj. Másodszor is azért, mert van egy határ a csodálatos látványvilág és a giccs-hulladék között és az Óz nemcsak hogy átlépte ezt a határt de egyenesen új rekordot állított fel az ízléstelenségben. A CGI meglepően béna és fantáziátlan volt egy olyan filmhez képest, ahol elvileg ez kellett volna a központi tényező legyen. A világ és a háttér túlságosan mű és díszletszerű lett, a szereplők annyira nem illettek ebbe a környezetbe, hogy szinte láttam magam előtt a zöld vásznat, meg a babákat, amivel dolgoztak. A környezet megteremtésében nem jutottak tovább a mindenféle színű virágoknál, amit én is szebben meg tudtam volna rajzolni, a porcelánbaba emelgetése pedig olyan szinten amatőr számítógépes technikát mutatott, amin már csak nevetni lehetett. 

Pedig az alapötlet nem is lett volna rossz. Az Óz, a hatalmas amolyan előtörténet, ami megmutatja a varázsló valódi eredetét. A sztorit fekete-fehérben Kansasban kezdjük, ahol a nem túlzottan jó, de annál inkább sikeréhes vásári mutatványos Oscar (művésznevén Oz) egy újabb hölgy elcsábítása után menekülni kényszerül a cirkuszból. Hőlégballonja egy mágikus tornádóba kerül, ami Óz birodalmába repíti. Itt rögtön találkozik egy jóságos, de naiv boszorkával, aki a jóslatban megjövendölt varázslónak véli, aki majd megmenti a birodalmat a gonosz banyától. Oscar pedig a trón és az arany reményében persze nem világosítja fel a szépséges boszorkát, hogy ő valójában semmiféle mágikus képességekkel nem rendelkezik. Na de kérdés, hogy meddig tudja a csaló mágus fenntartani a látszatot és átverni mindenkit, mikor egy birodalom számít a képességeire. 

A válasz: akármeddig. Ugyanis ez senkit se érdekel. Igazából nem is nagyon értem, hogy a birodalom miért szorul megmentésre, lévén minden csodaszép és kellemes, rosszul élő embert nemigen látunk. A történet borzalmasan hiteltelen lesz, amikor a gonosz boszorkány borzalmas uralmát az hivatott csak érzékeltetni, hogy a cukormázas és gyönyörű világban hősünk egyszer csak belebotlik egy szétvert porcelánfaluba, ahol mindenki össze van törve. Ennyi. Ezenkívül a boszorkák szörnyen ostobák és eltúlzottak, a legnagyobb fenyegetésük annyi, hogy csúnyán néznek az emberre közvetlen közelről. Arról nem is beszélve, hogy legalább négyszer adják elő a majdnem észrevettelek a fák mögött, de aztán mégse trükköt. Mert itt csak ennyi kell, hogy átverj egy boszorkányt. Bújj el. Nem is értem ilyen bamba boszikat hogyhogy nem csaptak korábban agyon egy seprűvel. Ja igen, azért nem, mert Ozban nem lehet ölni. Húúú, de félelmetes. 

Ha ez még nem lenne elég, a színészi játék valami csapnivaló. Látszik, hogy igazából senki se érzi jól magát ebben a filmben, amit nem is csodálok. Elvileg Oscar jellemfejlődéséről kellene szólnia, de a karaktere végig kedvelhetetlen és teátrális marad. A boszorkányokról már ne is beszéljünk. A szélsőséges nem is megfelelő szó rá. A jó boszi borzalmasan szelíd, a rosszak meg csak úgy képesek érzékeltetni a gonoszságot, hogy begörbítik az ujjaikat és harsányan nevetnek. Őrület. A kedvesnek szánt CGI szereplőkről ne is beszéljünk. Az egyetlen feladatuk lenne, hogy szállítsák a poénokat, amik olyan laposak, mint a Nagy-Alföld. 

Na szóval ennyi  Az Óz-ban én egyetlen értékelhető momentumot se találtam, és ritkán szólok ilyen direkten, de komolyan mondom, én senkinek se ajánlom. A gyerekeknek túlzottan ijesztő lehet és pajzán néha, a felnőttek meg azonnal giccs túladagolást kapnak tőle. Én komolyan gondolkoztam rajta, hogy a közepén otthagyom az egészet, ami nem is lett volna nehéz, mivel csak hárman ültünk az egész teremben anyámmal és az öcsémmel. Szánalmas. 

És akkor a végére a fogadalom. Soha többé nem fogok öncélú látványú 3D mozikat nézni. Engem nem csap be még egyszer a cukorkavilág. A tartalom a forma előtt, ez a mottóm innentől. Mondj nemet a giccsre!