Angyali folytatás

Megjött a beígért sötétebb hangulat és ezzel nálam öt csillagos lett az Összetört Glóriák soron következő kötete, a Hívogat a fény. Bár az elsővel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de a második résszel már teljesen meggyőzött az írónő. Gyönyörű és izgalmas fantasy mesét olvashatunk amely elgondolkodtató, de könnyeden szórakoztató is.

A történet folytatásában Sophiellel nyitunk, aki isteni közbeavatkozással felszabadította a Mágus által üvegbe zárt lelkeket. De közben kiderül, hogy közel sem a Mágus a leggonoszabb és legerősebb ellenfél, akivel a törékeny angyallánynak meg kell küzdenie. Sahranfer csodaszép ámde velejéig romlott nővérei ugyanis még ördögibb tervet szőnek és semmitől nem riadnak vissza a megvalósítása érdekében. Sophiel újabb küldetést kap, de versenyt fut az idővel, mert az angyalnyaklánca nélkül, amit a boszorkányok elvettek tőle, csak véges ideig maradhat a földön mielőtt fénnyé válik. Szerencsére megmentésére siet szerelme Elijah, a Sötét Angyal és Gábriel, az Égi Angyalok vezére is akinek szintén nem közömbös a szép Sophiel.

Az előző érzelem-dús kötethez képest most sokkal több kalandot és eseményt kaptunk, ami nagyon jót tett a könyvnek. Az írónő csodás részletességgel és képiességgel leírt tájakon keresztül vezet minket a varázslatostól az ismerősig. Az erdőlakók mágikus ligetei mellett ellátogatunk a rideg északra is, ahol a normannokkal ismerkedünk meg. Eszter nagyon ügyesen és kreatívan vegyíti a mitológiát a vallási történetekkel és a képzeletével. Az általa teremtett világ egyszerre ismerős és meghökkentő, egy olyan időtlen vidék, ahol keveredik a valóságunk, a történelmünk egy mesebeli univerzummal. Nem mondom szívesen ellátogatnék egy olyan helyre, ahol egyszerre van jelen a zord és barátságtalan skandináv vidék és a tisztás, ahol ősi égig érő fák magasodnak. Meseszép lehet. 

És amint mondtam nem csak a vidékek változnak gyorsan, de az események is peregnek hála a remek új főgonoszoknak. Dirilt és a testvéreit imádtam utálni, fantasztikusak voltak. Külön örültem neki, hogy bepillantást kaptunk a múltjukba ezzel megismerve eredetüket és erejük történetét, csakúgy, mint Sahranferét. Szegény varázsló, ismerve a sztoriját és megismerve a nővéreit szinte már megsajnáltam... Külön  nagyszerű volt, hogy a váltott nézőpontoknak hála nem csak a Sophielért rajongó férfiak (Elijah és Gabriel), de Diril fejébe is betekintést nyerhettünk. A lány szórakoztatóan kacér és romlott egy nőszemély és meghozta a történetbe Sophiel jóságának tökéletes ellenpólusát így adva meg az egyensúlyt a könyvnek. Remek karakter.

Kiemelném, hogy ebben a történetben (de amúgy persze az egész sorozatban) kiemelkedően fontos szerepe van a vallásnak. Itt az angyaloknak valóban égi eredete van. Viszont jó hír, hogy ugyan a hit központi jelentőségű mégsem lesz térítő jellege a könyvnek. Nem vág az arcodba Bibliát, nem akar rábeszélni semmire. Sőt, a skandináv mondavilág bevezetésével tágítja a horizontot és a kereszténység mellett más vallásokat is bemutat mint opciót és egy ügyes húzással össze is köti a kettőt. Szokatlan módon pont az angyalok azok, akik győzködik egymást, hogy nem kell olyan vaskalaposnak lenni a hittel és a vallással. Nekem nagyon tetszik a könyv hangulata, ez a lezser, megengedő vallásosság, valamint a jó és a rossz határainak finom elmosása. Ahogy haladunk a történetben egyre inkább úgy érezhetjük, hogy nincs is olyan nagy különbség a két oldal között, és nagyon is megérthetőek a Sötét Angyalok motivációi is.

Az egyetlen dolog, ami kicsit zavar az elején az Sophiel karaktere. Nem tehetek róla, valahogy az erős, a sorsukat maguk irányító női karakterek állnak közelebb a szívemhez, de Sophielre ez nem jellemző. Ő törékeny, esetlen és lélekben ugyan erős, de folyamatos megmentésre szorul. Inkább bajba jutott hercegnő-szerű, mint valódi hősnő. Nem is értettem, hogy miért bíznak rá mindig fontos küldetéseket. Aztán szépen lassan megértettem, hogy Sophiel amolyan múzsa szerepet tölt be a történetben. Nem ő irányítja az eseményeket, de mindig miatta történnek. Ártatlanságával, jóságával és szeretetével mindig arra sarkallja a körülötte levőket, hogy jobbá váljanak és a helyes úton haladjanak. Ez az ő igazi küldetése, és ha így nézek rá már nem is bánt a gyengédsége.

A könyv igazi értéke azonban ezeken túl azt hiszem a nyelvezete és az írásmódja.  Eszter történetmesélésén érződik, hogy minden egyes mondatot nagy gonddal ír meg. Változatos szókincsével és finom stílusával csodás hangulatot ad a történetnek. Az igényesség nem csak a beltartalomban, de a külcsínben is kifejeződik, a kötetet öröm kézbe venni a gyönyörű borítóval, a belső könyvjelzővel, iniciálékkal és a minőségi kötéssel. Az ima a közepén (biztos mindenki oda fog lapozni először, ha kézbe veszi, én is ezt tettem...) pedig csodálatos.

Egyszóval kellett ez a második rész, hogy rajongó legyek, de ez végül is megtörtént. Beleszerettem és nagyon várom a következő részt! 

ÉRTÉKELÉS:

A.O. Esther: Hívogat a fény

Összetört Glóriák sorozat

Decens Magazin Média Kft.

2013

Oz, a förtelmes

Legyetek tanúi a fogadalomtételemnek aminek apropója a legújabb filmélményem, az Óz, a hatalmas. Már ha ezt filmnek lehet nevezni... 

Szóval onnan kezdeném a dolgot, hogy sokak szerint ugyan a 3D már túl van a fénykorán, de nekem még mindig volt benne bizodalmam. Az Avatár, az első ilyen élményem olyannyira meghatározó volt, hogy úgy éreztem, igen, a 3D néha igenis adhat a filmnek egy olyan pluszt, ami a klasszikus kétdimenziós mozi nem tud. De sajnos azóta csakis csalódás ér ilyen témában minden film esetében. A Pi élete kezdte újra visszahozni a reményemet, hogy a túláradó látvány igenis lehet szerves része a mozinak, de az Óz teljesen elvette a kedvem attól, hogy többször próbálkozzam. Ugyanis ez a film megerősített abban, hogy a hollywood-i rendezők mostanában parasztvakításként alkalmazzák a vizuális orgiát és azt gondolják, hogyha túlterhelik a látóidegeinket a szivárványszínű csillogással, akkor nem kell tartalmat vinni a történetbe. 

Elárulom, a dolog nem működik. Először is azért, mert akármilyen színes és érdekes a látvány egy idő után akkor is elunod, hogy csak nézelődj. Másodszor is azért, mert van egy határ a csodálatos látványvilág és a giccs-hulladék között és az Óz nemcsak hogy átlépte ezt a határt de egyenesen új rekordot állított fel az ízléstelenségben. A CGI meglepően béna és fantáziátlan volt egy olyan filmhez képest, ahol elvileg ez kellett volna a központi tényező legyen. A világ és a háttér túlságosan mű és díszletszerű lett, a szereplők annyira nem illettek ebbe a környezetbe, hogy szinte láttam magam előtt a zöld vásznat, meg a babákat, amivel dolgoztak. A környezet megteremtésében nem jutottak tovább a mindenféle színű virágoknál, amit én is szebben meg tudtam volna rajzolni, a porcelánbaba emelgetése pedig olyan szinten amatőr számítógépes technikát mutatott, amin már csak nevetni lehetett. 

Pedig az alapötlet nem is lett volna rossz. Az Óz, a hatalmas amolyan előtörténet, ami megmutatja a varázsló valódi eredetét. A sztorit fekete-fehérben Kansasban kezdjük, ahol a nem túlzottan jó, de annál inkább sikeréhes vásári mutatványos Oscar (művésznevén Oz) egy újabb hölgy elcsábítása után menekülni kényszerül a cirkuszból. Hőlégballonja egy mágikus tornádóba kerül, ami Óz birodalmába repíti. Itt rögtön találkozik egy jóságos, de naiv boszorkával, aki a jóslatban megjövendölt varázslónak véli, aki majd megmenti a birodalmat a gonosz banyától. Oscar pedig a trón és az arany reményében persze nem világosítja fel a szépséges boszorkát, hogy ő valójában semmiféle mágikus képességekkel nem rendelkezik. Na de kérdés, hogy meddig tudja a csaló mágus fenntartani a látszatot és átverni mindenkit, mikor egy birodalom számít a képességeire. 

A válasz: akármeddig. Ugyanis ez senkit se érdekel. Igazából nem is nagyon értem, hogy a birodalom miért szorul megmentésre, lévén minden csodaszép és kellemes, rosszul élő embert nemigen látunk. A történet borzalmasan hiteltelen lesz, amikor a gonosz boszorkány borzalmas uralmát az hivatott csak érzékeltetni, hogy a cukormázas és gyönyörű világban hősünk egyszer csak belebotlik egy szétvert porcelánfaluba, ahol mindenki össze van törve. Ennyi. Ezenkívül a boszorkák szörnyen ostobák és eltúlzottak, a legnagyobb fenyegetésük annyi, hogy csúnyán néznek az emberre közvetlen közelről. Arról nem is beszélve, hogy legalább négyszer adják elő a majdnem észrevettelek a fák mögött, de aztán mégse trükköt. Mert itt csak ennyi kell, hogy átverj egy boszorkányt. Bújj el. Nem is értem ilyen bamba boszikat hogyhogy nem csaptak korábban agyon egy seprűvel. Ja igen, azért nem, mert Ozban nem lehet ölni. Húúú, de félelmetes. 

Ha ez még nem lenne elég, a színészi játék valami csapnivaló. Látszik, hogy igazából senki se érzi jól magát ebben a filmben, amit nem is csodálok. Elvileg Oscar jellemfejlődéséről kellene szólnia, de a karaktere végig kedvelhetetlen és teátrális marad. A boszorkányokról már ne is beszéljünk. A szélsőséges nem is megfelelő szó rá. A jó boszi borzalmasan szelíd, a rosszak meg csak úgy képesek érzékeltetni a gonoszságot, hogy begörbítik az ujjaikat és harsányan nevetnek. Őrület. A kedvesnek szánt CGI szereplőkről ne is beszéljünk. Az egyetlen feladatuk lenne, hogy szállítsák a poénokat, amik olyan laposak, mint a Nagy-Alföld. 

Na szóval ennyi  Az Óz-ban én egyetlen értékelhető momentumot se találtam, és ritkán szólok ilyen direkten, de komolyan mondom, én senkinek se ajánlom. A gyerekeknek túlzottan ijesztő lehet és pajzán néha, a felnőttek meg azonnal giccs túladagolást kapnak tőle. Én komolyan gondolkoztam rajta, hogy a közepén otthagyom az egészet, ami nem is lett volna nehéz, mivel csak hárman ültünk az egész teremben anyámmal és az öcsémmel. Szánalmas. 

És akkor a végére a fogadalom. Soha többé nem fogok öncélú látványú 3D mozikat nézni. Engem nem csap be még egyszer a cukorkavilág. A tartalom a forma előtt, ez a mottóm innentől. Mondj nemet a giccsre!

Nagymama, miért ilyen nagy a fogad?

Ejha. Míg az első könyv, Cinder története a Holdbéli Krónikákból kedves kis tündérmese volt sci-fi elemekkel, addig a Scarlet pörgős akciókönyv lett minden lapra jutó üldözéssel, harccal és mentális párbajokkal. Csak úgy kapkodtam a fejem.

Scarlet története egy az egyben ott kezdődik, ahol Cindert hagytuk. A börtönben. Miután a kiborg tinédzsert letartóztatták átnézünk Franciaországba, ahol a vörös hajú farmerlány éppen egyedül próbál boldogulni nagyanyja eltűnése után. Senki, csak Scarlet hiszi azt, hogy a bohókás öregasszony nem elment, hanem elrabolták. Hamarosan azonban nyomra bukkan és egy nem várt segítőre a titokzatos utcai harcos Wolf személyében akivel együtt vágnak neki az idős hölgy felkutatásának. Eközben Cinder egy kis segítséggel megszökik a börtönből és izgalmas menekülésbe kezd szerelme, Kai császár elől, aki nem túl nagy meggyőződéssel kutat utána. 

Marissa Meyer meglepett ezzel a könyvvel. Először is azért, mert azt gondoltam, hogy Scarlet története is különálló sztori lesz, mellette pedig innen-onnan értesülünk majd Cinder sorsáról. De nem, szerencsére a kis szökevényünk legalább olyan fontos, ha nem nagyobb szerepet kap a könyvben, mint a címszereplő. Szerencsére, ismétlem, mert én meg kell valljam végig jobban élveztem a vele kapcsolatos részeket, mint Scarlet tényleges történetét.  Talán azért is, mert a vörös hölgyemény egy kicsit kevésbé erős karakterre sikeredett, mint a kiborg lány. Félreértés ne essék, elszánt, jólelkű és talpraesett csajt ismerhettünk meg a személyében, de Cinder extremitása mellett az a tény, hogy Ő úgymond csak egy lány, mindenféle különleges képesség nélkül egy kicsit lapossá teszi. Vagy talán a gyors tempó mellett kevesebb esélyünk volt, hogy jól kibontsa a  karakteret az írónő ezért csak a legerősebb tulajdonságát ismertük meg, amit egy szélsőséges helyzet hozott elő. A nagymamája iránt érzett aggodalma mellett ugyanis minden egyéb karaktertulajdonsága egy kicsit elhomályosult. Persze élveztem a Wolf-al fejlődő kapcsolatát, aki igen érdekes szereplőnek nőtte ki magát visszafogott energiáival és szégyellős természethez párosított hihetetlen erejével és ügyességével. Jó kis páros voltak.

A nyilvánvalóan átemelt elemeken túl (nagymama, farkas, vörös kapucnis lány) a sztori kevésbé hűen követte a Piroska és a Farkas történetét, mint a Cinder Hamupipőkéét, de azt nem annyira bántam. Utólag végiggondolva persze még több az eredeti történetre utaló szösszenetet is találtam benne (pl.: farkas, aki nagymamának adja ki magát...), de lényegileg csak a karakterek alapjában fedezhető fel a klasszikus. Amit sajnáltam, hogy a pergős cselekmény miatt egy kicsit kevesebb jutott a különleges világ érdekességeiből is, néha még meg is lepődtem, amikor autók helyett hajókat és telefon helyett portot olvastam, Scarlet története annyira nélkülözte a sci-fi elemeket, hogy el is feledkeztem róla helyenként. Kár. Szerencsére Cinder megadta az adagomat különlegességből.

Ezek miatt is a kedvenc Cinder maradt, aki azzal küzd, hogy holdbéliként is ember maradhasson, vagyis hogy minél kevesebbet alkalmazza manipulációs képességét, ami túlságosan is könnyen megy neki, de bűntudattal tölti el. Az ő történetének sikeréhez hozzájárul természetesen a sármos és túlzott önbizalommal ellátott Thorne kapitány, akivel testvérekként húzzák egymást valamint a nagyszerű Iko. Igen, a kis kedvencem, a divatbolond díva-droid visszatér és csillogásra még kevésbé alkalmas testet kap, mint korábbi fém-kasztnija, de ez nem kevés derültségre ad okot. Különösen élveztem azt is, hogy néha bepillantást kaptunk Kai császár irodájába is. Szegény fiú borzalmas döntésekre kényszerül Cinder eltűnése folytán. Sajnáltam, hogy csak ennyit láttunk belőle, de ennek is örültem, hiszen őt is nagyon megszerettem az első részben. 

Scarlet könyve átmeneti rész, ezt lehet érezni. Gyors és pergő, szinte egy lapon se engedi lankadni a figyelmet, mindig meglepi a szereplőit egy újabb akcióval vagy váratlan támadással. Olyan. mint egy amerikai akciófilm, elvisz a látvány, de igazából nagy meglepetések nem érnek. Nagyjából sejteni lehet a fordulatokat, de ez nem von le az izgalomból. A lendülete végig megmarad, sodor magával és csak a végén esik le, hogy lényegében cselekményileg nem nagyon haladt előre a sztori a sok harc mellett. Persze a vége sok érdekességet ígér, a következő kötet szerintem ismét lassabb és tartalmasabb lesz, és én már alig várom. 

A Cress című kötet 2014-ben fog megjelenni (neeee, ide nekem most!!!) és Aranyhaj kap benne szerepet Cinder mellett, a helyszín pedig a Szahara lesz. Jól hangzik, nem? Ráadásul nekem már vannak teóriáim is, a főhősnő személyéről, úgy sejtem már találkoztunk vele a könyvben és már párt is választottam neki. Kitaláljátok kikről beszélek? :)

Szóval igazából nem ezt vártam, azt gondoltam, hogy Scarlet is kerek egész történetet kap, ehelyett mindenkiből kaptunk egy kicsit. De nem panaszkodom, izgalmas volt és olvastatta magát és most csak még jobban várom a folytatást. Engem határozottan feldobott!

ÉRTÉKELÉS:

Marissa Meyer: Scarlet

Holdbéli Krónikák / Lunar Chronicles

Feiwel & Friends

2013

(Magyarul majd várhatóan Alexandra Kiadó)

Itt megvásárolható, ingyen szállítással:

Legen - wait for it - dary!

Nagyon nagy hype vette körül a Legendát, a bloggertársak nagy részét már levette a lábáról így hatalmas elvárásokkal kezdtem neki. Aztán le se tettem egész nap. Azt hiszem ezek után nem kell ecsetelnem, hogy mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 

Pedig meg kell mondjam a fülszöveg alapján nem vártam sokat. Klasszikus Rómeó és Júlia történetnek hangzott. Adott Day, a Köztársaság ellensége, gyors ügyes és szemtelen, habár egyelőre arctalan kívülálló, aki sorozatosan bosszúságot okoz a rendszernek. A másik oldalon él June, aki fiatal kora ellenére a Köztársaság katonai szervezetének nagy reménysége. Az egyetlen bátyja, aki magas beosztású katona, egy nap gyilkosság áldozata lesz és a gyanúsított Day, aki Ragályban fertőzött családjának próbált gyógyszert szerezni a szerencsétlen kimenetelű akcióban. June bosszúra éhes és beépül a szegénynegyedek világába, hogy egymaga elfogja a titokzatos bűnözőt, de közben súlyos titkokra derül fény, amik megváltoztatják June világát.

Igen, nos én se tudtam úgy összefoglalni, hogy ne hangozzék klisésztorinak, de nem is a történet az, ami a könyv erejét adja. Igazából maga a cselekmény sosem lepett meg, de ez nem volt zavaró. Azért nem, mert az írónő olyan jó feszültséget tartott a karakterek közti kiváló kémiával és a váltott nézőpontokkal, hogy nem is hiányoztak a nagy meglepetések. Ez egy olyan könyv volt, ahol nem azért rágtad le a körmöd, hogy mi fog történni, hanem hogy mikor fog már megtörténni!

Ami miatt szeretni fogod ezt a könyvet, azok a karakterek. June erős, határozott és logikus gondolkodású csaj. Igaz, csak 15 éves, de ha ezt nem mondanák, akkor biztos nem ennyinek tippelem. Korához képest nagyon érett gondolkodású és ez nagyon jót tesz a könyvnek, hiszen a tipikus ifjúsági hősnőkhöz képest nála szerencsére mellőzzük a felesleges hormonális drámázást. Day is kicsit koraérett, de az ő esetében a háttere igazolja a gyors felnövést. Igazán szerethető, hogy a tettei mögött mindig a családja iránti szeretete áll. A különböző származást ellenére nagyon sok közös van bennük, később kiderül, hogy nem is csak lelkileg. Természetesen itt is van szerelem, hiszen ez nem maradhat el két tinédzser között, de nem lesz nyálas, vagy sok. A románcnál fontosabb, hogy hogyan hat egymásra az életük. 

Külön kiemelném, hogy ugyan ez egy disztópiás regény amiben a komor és szabályozott militarizált világ elvileg adott, a Legenda mégis kiemelkedik a kategóriájában szokatlan brutalitásával és nyerseségével. Nem azt mondom, hogy annyira kemény volt, hogy lelki sebeket okozott, de néhány mozzanata igenis megrengetett, mert nem vártam volna a műfajban hasonlókat. Eddig úgy tapasztaltam, hogy a YA életkorhoz igazított könyvekben szokásosan finomítják a nyers vérontást, és inkább a lelki elnyomásra mennek rá, de itt mind a kettő jelen van. Meglepő, de szerencsés, hogy az írónő megtartotta a történetben a realitást olyan szinten is, hogy a sebek valóban gondot okoznak, vagy hogy az ember meghúzza a lábát ha zuhan három métert. Mindig csodáltam más könyvekben, hogyan lehet késsel a gyomorban még ledzsúdózni valakit. Itt ez lehetetlen volna. Szóval ez a realitás és a nyers brutalitás egy őszinte és hiteles történetet adott ki. 

Az egyetlen negatívum számomra a háttérvilág, a rendszer kicsit elhanyagolt bemutatása volt. Nagyon be vagyunk zárva az elöntött Los Angelesbe és a szereplők fejébe, akik keveset foglalkoznak azzal, hogy mi volt, csak a saját személyes tragédiáikkal és így a nagy látókép kimarad. Miss Lu a szokásos trilógiabevezetőktől eltérően nem az univerzum megalkotásán, hanem inkább a karakterek teljes felépítésén dolgozott. Ez utóbbit ugyan sikerre vitte, de ezzel együtt nem ártott volna, ha többet megtudunk a háború részleteiről, a konfliktus valódi okairól, vagy csak amúgy akármit a Kolóniákról és a Patriótákról. Mert így a főszereplők motivációi ugyan teljesen érthetőek, de a mellékszereplők kicsit homályban maradnak, hiszen alig ismerjük a világot amiben élnek. No de sebaj  angolul már elérhető a második rész Prodigy címmel, ott már kicsit el fogunk távolodni a város határaitól, talán akkor jobb rálátásunk lesz mindenre.

Szó mi szó, ugyan a Legenda nem mutat nagy újdonságot a disztópia műfajban cselekmény szempontjából, de az értelmes karakterei, a feszes történetvezetése, a brutális stílusa számomra kiemelte a mezőnyből. Nagyon szerettem.

ÉRTÉKELÉS:

Marie Lu: Legenda

(Legend)

Legenda Trilógia

Könyvmolyképző Kiadó

Vörös Pöttyös Könyvek

2012

Várólista 2013 - Vol.2.

Ebben az évben már volt egy nagy kirohanásom újdonság ügyben, azok közül a könyvek közül már több meg is jelent, de azért még meg lehet tekinteni, hogy milyen klassz újdonságok vannnak és még mire lehet számítani. Itt olvasható.

Szerencsére azonban a remek megjelenéseket sorra jelentik be a kiadók, úgyhogy ismét van mit várni, ezért az újdonságfigyelőből remélhetőéeg rovat lesz.


A legújabb és legizgalmasabb várós könyvek jelenleg:

Neil Gaiman: Óceán az út végén
Agave Könyvek
Várható megjelenés: június 18. (a nemzetközi megjelenéseel egyidőben)

Neil Gaiman hosszú hallgatás után ezzel a könyvvel tér vissza, és mi már nagyon vártuk! A könyvet ráadául rögtön meg is filmesítik Joe Wright (Anna Karenina, Büszkeség és Balítélet, Hannarendezésében.

Kiadói információ:

A könyv az emlékekről, varázslatról és túlélésről szól, a történetek erejéről és a bennünk lakozó sötétségről. Egy hétéves fiúról és egy ellopott autóról, amiben öngyilkosságot követnek el, olyan ősi erőket szabadítva a világra, melyeket sosem lett volna szabad megzavarni. Világunkon túli rémségek jelennek meg az életünkben, és a főhősnek mindent meg kell tennie, hogy életben maradjon. Menedéket csak az a három nő nyújthat neki, akik egy düledező farmon élnek az út végén. Közülük a legfiatalabbik váltig állítja, hogy a kacsaúsztatója valójában egy óceán. A legidősebb pedig emlékszik még a világ kezdetére.

Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet

Agave Könyvek

Várható megjelenés: április 4.

Én a címre figyeltem fel, azátn a fülszöveg alapján mindenképpen az izgatottan várós kategóriába soroltam. És a fonetikus angol részekre is nagyon kíváncsi vagyok!

Kiadó információ:

A Félemmetes géjpezet nem része a Kultúra-ciklusnak; űropera helyett a sci-fi és a fantasy elemeit egyaránt felhasználva teremt egy egyedi világot, amiben egy gróf, egy tudós, egy látó és egy követ sorsán múlik egy olyan birodalom jövője, ahol a királyi tanácsnokság esztelen harcot vív a kegyvesztettségben élő mérnökökkel, középkori és high-tech környezetben egyaránt. Ráadásul több része is fonetikus angollal van megírva. Mivel a magyar alapból fonetikus nyelv, ezért - hogy érzékeltessük és jelentést adjunk ezeknek a részeknek - Gálla Nóra fordító kis híján egy új nyelvet talált ki, hogy nem mindennapi kontextusba ültesse a regény leghajmeresztőbb jeleneteit.

Vivien Holloway: Pokoli Szolgálat - Pokolháború Trilógia I.
Aba Kiadó
Várható megjelenés: május 31.

Kedves bloggertársam nagy hírrel örvendeztett meg minket a minap, miszerint kiadják az első regényét. Vele együtt örülünk és ismerve a közös ízlésünket biztosra veszem, hogy nagyszerű könyvet írt! 

Fülszöveg:

Mit adnál azért, hogy megmentsd a szeretteidet? 

A szabadságodat, az életedet? 

Mit tennél, ha ráébrednél, hogy mindez hiába volt? 

Beletörődnél, küzdenél?

Lilian küzdött. Mindent megtett, mégis elbukott, most pedig már sohasem szabadulhat a Pokolból. Ő az Ördög egyik bérgyilkosa. Életre szóló szerződéssel. Egy lélektolvaj, aki levadássza azokat, akik keresztbetettek Lucifernek, a lelküket pedig magával viszi. 

Az új megbízás egyértelmű, a feladat világos, ám Lil dolga korántsem olyan egyszerű, mint gondolta volna. Mert a Pokolban semmi sem az, aminek látszik. 

Lilian azt hitte, hogy fogsága évei alatt már mindent látott, átélte már a legrosszabbat, ám kénytelen rájönni, hogy érhetik még meglepetések. Lucifer nem kegyelmez, nem felejt, és nem bocsát meg, most pedig a lehető legkegyetlenebb büntetést eszelte ki. Lil-nek újra meg kell harcolnia a puszta életben maradásért. 

Közben azonban a feladatát is el kell végeznie, ami nem csak azért nehéz, mert Greg Weiss kedves, jóképű, és minden tekintetben úriember. Lil-re az ilyesmi már sok-sok éve nincs hatással. De történik valami, ami még az ő jéghideg maszkját is darabokra töri, és felszítja lelkében a lázadás szikráját. 

Szabadulni akar, bármi áron, csakhogy ebben a háborúban már nem csak az ő élete a tét. Senkiben sem bízhat, senkire se számíthat. Élete legveszélyesebb küldetésére indul, mely egyben az utolsó esély a szabadulásra. Pokoli játszma ez, ahol a szabadság nagyobb kincs, mint maga az élet.

Karen Marie Moning: Beyond the Highland Mist
Cor Leonis Kiadó
Várható megjelenés: nyár

Kedvenc írónőm Karen Marie Moning a legkedvesebb sorozatom, a Tündérkrónikák előtt is alkotott, de még hogy. hamarosan jönnek a szexi felvidékiek!

Fülszöveg (egyelőre angol):

He would sell his warrior soul to possess her. . . . An alluring laird...

He was known throughout the kingdom as Hawk, legendary predator of the battlefield and the boudoir. No woman could refuse his touch, but no woman ever stirred his heart--until a vengeful fairy tumbled Adrienne de Simone out of modern-day Seattle and into medieval Scotland. Captive in a century not her own, entirely too bold, too outspoken, she was an irresistible challenge to the sixteenth-century rogue. Coerced into a marriage with Hawk, Adrienne vowed to keep him at arm's length--but his sweet seduction played havoc with her resolve.

A prisoner in time...

She had a perfect "no" on her perfect lips for the notorious laird, but Hawk swore she would whisper his name with desire, begging for the passion he longed to ignite within her. Not even the barriers of time and space would keep him from winning her love. Despite her uncertainty about following the promptings of her own passionate heart, Adrienne's reservations were no match for Hawk's determination to keep her by his side. . . .

Következő Csütörtök különös esetei

Azt kell mondja a Jane Eyre eset az egyik legfurcsább könyv volt amit valaha is olvastam. Azt hittem a fülszöveg alapján felkészültem a moderált őrületre ami fogadott, de nem. Jasper Fforde teljesen hibbant, ugyanakkor egyben zseniális is. 

Thursday Next valóságában Anglia 1985-ben háborúban áll a Krím-félsziget jogáért az oroszokkal, a emberek dodót tartanak otthon háziállatként kutya helyett, az utcákon pedig Molotov-koktélt dobálnak egymás felé a neoszürrealista és a klasszikus irodalom harcias képviselői  Az irodalom itt annyira központi és fontos téma, hogy az emberek hajlandóak akár ilyen hevesen is kiállni érte. Ezért van szükség a Különleges Szolgálat Irodalmi detektívcsoportjára, akik a hamisításokkal és hasonló szentségtörő bűncselekményekkel foglalkozzanak. Thursdaynek általában csak telefonálgatással telnek íróasztal mögött töltött mindennapjai, mint irodetes ügynök, de hamarosan a titokzatos KSZ-5-től kérik a segítségét, hogy elfogják Acheron Hadest a világ harmadik legveszélyesebb bűnözőjét, akinek csak ő ismeri az arcát és aki láthatóan láthatatlan a kamerák előtt és nem mellesleg golyóálló!

A javaslatom, hogy mielőtt elkezdenénk olvasni Jasper Fforde könyvét kapcsoljuk ki az agyunk realizmusért és logikáért felelős szekcióját, mert itt semmi sem lesz olyan, mint várjuk és ha gondolkodunk rajta, akkor nem fogjuk élvezni. Ha viszont úszunk az árral, és elfogadjuk, hogy ugyan már miért ne lehetne, hogy valaki attól haljon meg, hogy rákötött a habcsók, vagy hogy japán turisták ki-be járkáljanak a Jane Eyre cselekményébe  akkor nagyszerű szórakozásban lesz részünk. Az író stílusa lehengerlő, mindig meglep minket valami abszolút hihetetlennel, ami ennek ellenére mégis nagyon jól illeszkedik Thursday Next bizarr valóságába. És nem csak a cselekményben ilyen kreatív a történet, de maga az írásmód és a meghökkentő párbeszédek is csemegék. Ehhez persze nagyban hozzájárul a Harry Potter magyarítása okán már ismert Tóth Tamás Boldizsár briliáns fordítása, ami plusz értéket ad a könyvnek a remek szókincsével, meghökkentő szófordulataival és találó beszédes neveivel. Ki más tudná elnevezni a hősöket olyan fifikásan  hogy még gondolkozz is rajta, hogy mi a csavar. Van itt Lydia Letchup, Pagina LaPozz, Ida Red, Credents ügynök, de a Ted McTated is különösen találó.

Voltak, akik azt vallották, hogy a Jane Eyre ismerete nélkül nem érdemes ebbe a könyve belekezdeni. Nos, most itt mindenki előtt megvallom a nagy vértem, még életemben nem olvastam a Jane Eyre-t. Megvolt Charlotte Bronte-tól a Vilette és a Shirley is, de a Jane Eyre valahogy mégis kimaradt, így bizton állíthatom, hogy nem szükséges ilyen irányú előképzettség. Persze azért nem árt, ha a könyv olvasása közben a kezünk ügyében van a wikipedia, avagy kiterjedt irodalmi szaktudásunk van, mert a töménytelen mennyiségű irodalmi utalást és viccet néha bizony csak ezek ismeretében érnek valamit. De ha nem vagy egy nagy irodalomtudós ez akkor se tartson vissza az olvasástól, mert egyrészt enélkül is élvezhető, másrészt lehet, hogy ezután támad kedved olyan hiánypótlásra, mint nekem a Jane Eyre bekebelezésére.

A bizarr és szürreális szatírán túl azért egy kis elmélkednivalót is adott nekem ez a regény. Nevezetesen, hogy nekünk, a mai világunkban mit is jelent az irodalom. Thursday univerzumában nagyon szélsőségesen és hevesen állnak ki az emberek a saját irodalmi álláspontjuk mellett. Természetesen nem támogatnám az utcai harcokat - még Austen nevében se, pedig ő nekem szent - de mit jelentenek a szépirodalmi alkotások a mai kor emberének? Isten és a blog olvasói látják a lelkem, nem vagyok egy nagy könyvsznob, számomra a szórakoztató irodalom is érték. De van-e a mai irodalomban olyan, akinek elvesztéséért, vagy káromlásáért eldobnánk egy két Molotov koktélt, és van-e annyi rajongás az emberekben  hogy érdekelje őket, ha egyszer csak mondjuk nem lenne többé Jane Eyre. Félek sokan egy vállrándítással elintéznék. Ez szomorú.

No de félre a magvas gondolatokat, ha szórakozni akartok egy okosan és intelligensen megírt bizarr krimin, ahol a lehetetlen mindennapos és a csodákra mindig van egy megfelelő ügyosztály, akkor olvassátok el Jasper Fforde könyvét.

Örömömre a történet lezárul, de persze mint minden Jasper Ffordenál ez is csak szemfényvesztés. Aki végigolvassa a könyvet tudni fogja, hogy hol nyitotta meg (az időt és) a teret az író a következő könyvre. Nem győzőm várni! Szerencsére hamarosan jön a folytatás a Cor Leonis Kiadótól, az "Egy regény rabjai" júniusban jelenik meg!

ÉRTÉKELÉS:

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

(The Eyre Affair)

Thursday Next sorozat

Cor Leonis Kiadó

2013