A pesti vámpír

Kisebb zavar alakult ki bennem a Vérgróf elolvasása után. A fülszöveg ugyanis egy klasszikus vámpírtörténetetet sugallt a századforduló környéki Budapestre helyezve, de aztán meglepett egy társadalmi körképpel, amiben igen kevés vérszvó bukkant fel, viszont annál élvezhetőbb volt. Én vámpírregényként kezdtem el olvasni, de örülök, hogy nem az volt.

Szóval nem próbálom úgy összefoglalni a történetet, ahogy azt a fülszöveg teszi, mert akkor azt az érzést keltem, hogy ez egy vámpírvadászos sztori. Pedig nem az. Sokrétű és sok szempontú cselekménye változatos életkörülmények között élő pesti embereket mutat be, akik mind inkább a kulturálisan pezsgő fővárosi éjszaka sötét oldalához húznak. Budapest irodalmi fénykorának tartott időszak sem mentes a mocsoktól, ahogy ezt Sára az örömlány, Mihucz nyomozó, Szállási Titusz feltörekvő író és újságíró valamint a színházi kedvencből elitprotistivá traszformálódó Etelka élete is bemutatja. A meghökkentő és titkoktól, szennytől terhes történetek természetesen valahol összefolynak, és ezeknek a közös nevezője a pesti gyilkosságsorozat lesz, de az időben eltolt életmesék olvasása közben ez nem is lényeges. Csak belemerülsz és el is felejted, hogy itt kellene lennie valahol egy vérszívónak is.

A könyv igazi ereje a hangulata. Az, hogy a füstös kávéházak között járva olyan ikonikus irodalmi alakokkal bonyolódunk párbeszédbe, mint Molnár Ferenc vagy Ady Endre, vagy hogy a történetek az Andrássy útra és a Vígszínházba is betekintést engednek. Megmondom őszintén (és a szépirodalom hívei itt most meg fognak kövezni), de az 1910-es időelhelyezés alapján én egy kicsit féltem, hogy egy dohszagú, középiskolás kötelező olvasmányos regényt fogok majd a kezembe. De ellenkezőleg, itt szabályosan odakívánkoztam az élénk éjszakai életbe. A Vérgróf nagyon jól visszaadja a Budapest fénykorának feelingjét és életérzését, és csodálatosan beleépíti a cselekményt és a saját figuráit a kor hatásos díszletei közé.

No de a vámpírokról. Igaz, bizonyos értelemben nem szokványos vámpírsztoriról beszélünk, hiszen, mint mondtam a véres nyomozás majdhogynem elenyésző a szereplők bemutatása mellett, de a vámpírábrázolás valóban hagyományosnak mondható. A gróf megjelenése, mint például a megnyúlt ujjak, sápadtság, koporsó, stb. az olyan klasszikusokat idézi, mint a Bram Stoker-i Drakula, a Nosferatu, vagy a John Polidori-féle vámpír, amit egyébként az író fordított magyarra, talán nem is csoda, ha ilyen hatást tett rá a figura. Bizonyos értelemben a gróf egy tipikus ősöreg és bölcs vérszívó karakternek számít, de Benedek Szabolcs hozzá tudott tenni annyi személyiséget és plusz történelmet, hogy mégsem lesz sablonos.

Nem nagyon tudnám behatárolni a könyv műfaját, de nem nevezhető sem horrornak, sem fantasynek, sem kriminek, noha mindből van benne egy cseppnyi. Néha feltűnnek ezek a műfajok, máskor teljesen elvesztjük őket a korrajz és karakterkibontás mellett. Akárcsak az időérzékünket  hiszen a fel nem dátumozott fejezetek néha igen távol esnek a fő cselekményszáltól. Igazából azt kell mondjam tényleges cselekményből igencsak hiány van, de ez addig fel sem tűnik, amíg a végén el nem kezdenek peregni egy kicsit a dolgok. A végén persze összefutnak a szálak, de a történet közel sem záródik le. Van befejezésünk, de érezhető, hogy csak most kezdődik az igazi kaland.

Noha az író saját bevallása szerint is a vámpír csak úgy belekerült a történetébe, ettől függetlenül a folytatás sokkal inkább vámpírlegenda-központúnak tűnik, hiszen a helyszín is a folklór központja, Erdély. Én mindenképpen beszerzem a folytatást.

ÉRTÉKELÉS

Benedek Szabolcs: A Vérgróf

A Vérgróf Trilógia

Libri Kiadó

2012