Zenka: A töklámpás meséje
Volt egyszer egy sütőtök, igazi narancssárga, olyan gömbölyű, hogy majd kipukkadt. Naphosszat sütkérezett pocakos hasával a keresztút mellett, hasalt a rozsdavégű hűvös októberi fűben, hasalt az esőben, hasalt az egyre vastagabb köd köpenye alatt. Csíra kora óta nem vágyott másra, csak hogy henyéljen, s miközben dagadtra hízott, álmokat szőtt: arról, hogy jön majd egy ember és levágja, arról, hogy felveszi, megszabadítja elszáradt bokráról, elviszi, fényesre babusgatja, aztán éles késsel ketté vágja őt, és miután kibelezte, megszabadítva a magoktól, fényesre sült narancssárga húsából jól belak. Hát nem erről álmodik minden sütőtök? Nem tudta, soha nem találkozott mással a fajtájából. De azt tudta, hogy ezt suttogja felé a szél, és ezt súgja a fölé tornyosuló várrom. Ezt sulykolta tök fejébe az apró indákon keresztül az anyaföld. Hogy a rettenet is lehet gyönyör. Egy nap, amikor kapirgálni kezdték a varjak is, és játékból kihasítottak a héjából két kockát, aztán lentebb egy még nagyobb szeletet, lassan cuppogó lovasszekér lassan cuppogó hangja törte meg a csendet. Nemigen jártak parasztok véres Oleg földjén, mióta az öreg báró a parasztok dühös botcsapásaitól nyugalomra szenderedett. Úgy mondták átkozott a föld, és átkozott, aki a földre lép. A tök apró indáiban megkapaszkodva óvatosan az út felé araszolt. Látta, hogy a paraszt legszívesebben elfutna, látta, hogy a kis szekér egy apró gödröcskébe szorult, látta, ahogy az öreg húzza, vonja, tolja, s nagy nehezen a szekerét arrébb löki. Amint az kiszabadult, az öreg már el is inalt, nem érdekelte, hogy elhagy jó pár karót, sőt még a kabátját is. A tök csak bámult utána, hiába kérlelte volna, úgy sem hallja meg. Hagyta hát, hogy rámásszon pár nyúlós-nyálas éticsiga, s hogy könnyű hálót szőjön felette pár hajléktalan pók ivadék.
Október utolsó napján a várrom felett elsötétült az ég, s izzó várakozással telt meg minden porszem. A tök sem bírt magával, addig tolta előre s vissza magát, míg el nem szakadt az utolsó inda is. Rögtön az út felé gurult, megszédülve az őt ért új csodától: fölötte vérvörös alkony, alatta idegen kavics. Milyen újdonság volt az új föld, milyen újdonságnak tűnt az új látkép. S már éppen megbarátkozott volna új helyével, mikor az egyik elhagyott karó hirtelen mozogni kezdett, hozzádörgölőzött, s alig ocsúdott fel a szegény kis tök, bumm, a karó éles vége húsába hatolt. A tök teljesen a halálán volt. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy fura gondolatai lesznek. Nemhogy tűrte, egyenesen odáig volt, amikor a másik karó is dörgölőzni kezdett, aztán valahogy hozzá simult a kabát is, és begombolódtak karótestén a koszos kabátgombok. A karók szinte reszkettek, azért, hogy újra emberek között legyenek, így nem tehetett mást a tök, hát útnak indult. A mező dimbes – dombos útjait vöröslő falevelek borították, a bokrokról kecskerágó csimpaszkodott, egyik-másik öngyilkos ugrással vetette magát a mélybe. A tökfej nem bánkódott, rátaposott az úton fekvő bogyókra, ugrált rajtuk, tiporta a lehullott madárfészkeket, tiport, amit csak ért, s a karók izgatottan zizegtek, hisz régen is így volt: azért faragták őket hegyesre, hogy szürke színűk vörösre váltson, azért születtek, hogy ne legyen üres a csúcsuk. Micsoda megtiszteltetés, régen emberek feje díszítette őket, most meg egy tök, gondolta Tökfej, s azzal boldogan végigugrált az egyik út menti szántáson.
Leszállt a köd, kísérteties pászmákban kúszott a völgybe, mint egy kérlelhetetlen hadúr. S ahogy egyre közelebb értek a faluhoz, a Tökfej rettegni kezdett. Ez itt az élet, gondolta nagy komoran, s az élet veszélyt jelent, hisz mi van, ha embert akarnak a karók? Én csak egy dagadt tök vagyok... Ahogy ijedten ugrált és szökkent, rémes tervein gondolkodva, elsöpört mellette egy gyerek. Három éves kisfiú forma volt, túl kicsi, hogy a tökfej helyét veszélyeztesse- hisz egy élemedett korú sütőtök csak okosabb egy ilyen kisfiúnál- arra viszont elégséges, hogy a karók
hallják, ahogy a csontok összetörnek, hogy lássák a gyermek rémségesen szánalmas rúgkapálását. Valahogy csak maga mellett kell tartania a karókat. Nagyot dobbantott hát, és csak kicsit veszítette el az egyensúlyát, ahogy a gyerek után kapott. - Kis fiúcska, fiúcska, segíts nekem! - csalogatta. - Nem látok. Maga is meglepődött a hangja mennyire rohadt és ízetlen volt, s leginkább azon, hogy igazat mondott.
A fiú megállt. Egy darabig igencsak megbámulta Tökfejet. - Valóban sötét vagy- mutatott rá. - Gyere, nézz be, csak akkor tudod, mennyire – vigyorgott a Tökfej eszelősen.
A fiú koszos kezét nadrágjába törölte. Megfordult a fejében, hogy ha zsámolyra állna, lehúzhatná a karóról a fejet, de már így is hangosan korgott a gyomra, és amúgy nincsen zsámolya sem. - Arra nincs időm – mondta végül. - De adok neked valamit.
Azzal elővett egy kis gyertyát a hátsó zsebéből, amit épp aznap reggel lopott a vegyesboltban, meggyújtotta, betette a gyertyát a szája közti résbe, és pont mielőtt Tökfej a kezébe vájta volna élesre hegyezett tök fogait, a kezét már ki is húzta. Tökfej szomorkodott ugyan egy darabig az édes kis ujjacskák miatt, elképzelte az ízüket, a roppanásukat, de most hogy világosabban látott, majd elvesztette a fejét. Mindenfelé házak, macskaköves utcácskák, nyitott ajtók és ablakok, mindenütt kerítések, tele karóval! Tele éles, finom karócskákkal, még a szálkák is felálltak a karja hegyén, annyira izgatott lett.
Végigugratott hát az utcácskákon, átugrott a sövényeken, megnézegette a házak szánalmasan békés lakóit, beállt minden nyitott ablakba és ajtóba. A kisfiút is látta, tejbegrízt evett, csak úgy tömte a szájába, az anyja pedig csak szidta, meg szidta, mondván, folyton csak rosszat tesz. Tökfej csak bólintott: - Jó fiú ez, hagyom. Nem bántom, azt, aki fényt hozott nekem.
A falucska közepén főtér állt, közepén egy parókás szobor, előtte réztábla, rajta felirat, rengeteg név, s mohával benőtt számok. Tökfej körbeugrálta, megszemlélte a feliratot, de nem értett belőle semmit sem. Azt látta, hogy a szobor körül gyertyák égnek, és még drága virágcsokrokat is hoztak, látta a köré gyűlő emberkéket, s valami fura, békés kifejezést az arcokon. Ez a megnyugvás? - gondolta, s valami undor szerű remegés futott végig a karókon. Tökfej már senkit sem akart bántani, csak várni akart és figyelni, míg a sok gyertya ragyog. Ellenben a karók, csak úgy zizegtek s mozogtak, egyenesen utálták a füstöt, s csak egy dolgot akartak, pusztítani, de nagyon. Sokáig bandukolt a tök, alatta búsan koppantak a karók. Elbódította a rengeteg újdonság, amit látott, a fények, az arcok, az illatok, a sok zaj. - Mindez a gyönyör, nem a rettegés - súgta a karóknak. Úgy érezte, melegség járja át. Csak később jött rá, hogy a gyertya lassan leégett, és lángba lobbantotta a legalsó karót, s ahogy egyre terjedt a tűz lángja, Tökfej kabátja is lángot kapott. A tök minden erejét megfeszítette, s lendült egy nagyot. S míg a karók tovább égtek, ő a földre lökte magát, és jó messzire gurult.
Fiatal párocska sétált a tér felé, felemelték a tököt. - Elég sötét van idebent így, adjatok fényt, könyörgök. A férfi felvett a földről egy gyertyát, s a tök szájába helyezte. Tökfej pedig eszelősen vigyorogva bámulta a falut egész este. Akik arra jártak, esküdnek arra, olykor felragyogott a töklámpás arca: - Vigyázzatok a fényre, maradjatok a fényben, ott biztonságos - folyton ezt suttogta.
---
Ez a novella a Halloween Borzongás keretében került fel a blogra a szerző kérésére! Olvasd el a többi rémisztő egypercest is és ha van kedved nevezz!
http://nemharapa.blogspot.hu/2012/10/halloween-borzongas-novellacsokor.html
Megjegyzés küldése