Prológus
Láthatatlan vagyok.
Gyönyörű vagyok.
Micsoda pazarlás.
Akkor kéne ilyennek lennem, ha mindenki lát. Amikor az
iskola folyosóján oldalgok végig. Persze akkor is láthatatlan vagyok, de akkor
nem azért mert gyönyörűen ragyogok. Hanem mert egyszerű vagyok. Nem vagyok csúnya.
Nem vagyok szürke. Csak olyan vagyok mindenki más.
Bár akkor lehetnék ilyen, mint most. Néha, mikor a
könyveimet magamhoz szorítva sétálok a fémszekrényektől és közömbös arcoktól
övezve a termem felé eljátszom a gondolattal, hogy megmutatom magam. Kilökném
az duplaszárnyú lengőajtót és bevonulnék teljes pompámban. Kitárt halványszürke
szárnyaim betöltenék a bejáratot, végigkarcolnám őket az ajtókereten, ahogy
belépnék a félhomályos folyosóra. Utána már nem lenne sötét, a belőlem áradó
lágy derengés biztos halvány aranyfénybe vonná a döbbent arcokat.
Mindegyikűjükre egyenként ránéznék sötét, füstös árnyékkal kiemelt vakító
aranyszememmel csak hogy lássák igen, ez vagyok én. Nem vagyok olyan, mint ti.
Hatalmas vagyok. Csodálatos vagyok.
Aztán fáradtan befejezem a képzelgést. Mi értelme lenne.
Úgysem értékelném a szépségem. Csak halálra rémíteném őket. Mert mindenki
halálra rémül, ha valami olyat lát teljes pompájában, mint én. Talán mert
mélyen elrejtve a tudatalattijukban, az öröklött emlékeikben, tudják, ha engem,
vagy hozzám hasonlót látnak, akkor itt a vég. És igen, ez igaz. Én csak akkor
jelenek meg, ha nincs tovább. Szerencsére legalább a haldoklók értékelik az
igazi alakom. Csodálattal néznek rám és szívesen fogadnak. Ők már nem félnek.
Nem rémiszti őket a félelmetes ragyogásom és földöntúli szépségem. Ámuldoznak
rajta, de magukhoz ölelnek. Én pedig viszonzom az ölelést és vége. Ők elmennek,
én pedig visszatérek emberi álcámba, hogy újra senki legyek.
Félreértés ne essék nem hiúságból mondom ezt. Nem akarok
felvágni, nem akarok senkit megijeszteni, nem kívánok több lenni, mint mások.
Egyszerűen csak önmagam akarok lenni. De ez most már nem lehetséges. Nem ide
tartozom. Odaát kéne élnem, mint minden nővéremnek. Odaát, ahol mindenki
csodálatos és éteri, ahol nem kell elrejtenem igazi valómat és csak akkor
kellene áttöröm a Fátylat, ha eljövök egy Átkelőért, mikor eljön az ideje.
Olyannak kellene lennem, mint a többi Moly. De nem vagyok olyan, már nem. A
nővéreim azt mondanák, hogy soha nem is voltam. Egy Moly nem könyörül, nem
alkudozik és nem sajnál. Egy Moly nem hagyja, hogy egy Átkelő tovább élje az
életét, csak mert beleszeretett. Ezért száműztek. Most itt kell élnem, itt az
emberek között. Rejtőzködöm és meghúzom magam. Tanulom, hogy miként legyek
halandó. Vagy legalábbis tűnjek annak, mert önmagamat nem tagadhatom meg.
Született Moly vagyok. Kirekeszthetnek, elűzhetnek az otthonomból, de nem tudok
ellenállni a hívó szónak, ha egy Átkelőnek szüksége van rám.
Így hát két világ között rekedtem.
Most itt ülök egy lámpaoszlop tetején láthatatlanul
mindenki számára, aki alattam nyüzsög. Csak egyvalaki láthat majd. Az a férfi a
kék autóban. Nem tudom, mi fog történni vele, így akkor se akadályozhatnám meg,
ha akarnám. Csak suttog nekem. Ő maga se tudja ezt, de a szelleme már kinyúlt
értem. Meg fog halni. Hamar. Itt, ez alatt az oszlop alatt. Én pedig majd
leszállok ezüstös szárnyaimon, ő pedig a karjait nyújtja értem. Én átölelem, ő
pedig nyugalmat nyer.
Aztán pedig összezárom a szárnyaim, ahogy a szívem is
összeszorul, majd elsétálok, hogy valami mellékutcában magamra öltsem emberi
álcámat.
Szomorú élet ez.
És mind miatta.
Minden nap látom. Ott áll a szekrénye az enyémtől nem
messze azon a félhomályos folyosón. Fekete haja folyton a szemébe hull, már rég
összekötve kellene hordania. Nevet. Csodás a mosolya. Akkor is az volt, mikor
meglátott, ahogy érte is leereszkedtem a Fátyolon túlról, hogy átöleljem. De
nem tettem, bárhogy nyújtotta a karját. Akkor száműztek. Ő pedig akkor kapott
még egy esélyt.
Ő már látott mégsem fél. Mert semmire sem emlékszik.
Talán rémlik neki egy hatalmas halvány arany fénnyel derengő szárnyas lény, de
ha igen, akkor a halál közeli élményre fogja.
Senki sem lát engem.
Jelentkezz a Molyregény továbbgöngyölítésére:
vagy
.
No, ez egy zseniális ötlet és izgalmas kezdeményezés. Nem jelentkezem, mert fantasyt egy állandó rovatom kivételével nem írok, nem is érzek rá vágyat, de nagyon-nagyon érdekel , hogy mi lesz a sztori vége. Nagykövetem majd, az biztos. :)
VálaszTörlésNagyon jó az ötlet! Ez tetszik, tele van lehetőségekkel! :))
VálaszTörlésMég nem jelentkezem rá, mert így sem azzal foglalkozom soha, amivel tényleg kéne, de ha már eljutott pár fejezetig, szívesen csatlakozom én is :))