Első fejezet
FILOZÓFIA
Azt mondják, csak egy démon
tud előhozni az emberben egy igazi angyalt. Ez a történet arról szól, hogy ez
miként vált majdnem igazzá. Olyan titkot árulok most el, ami valószínűleg
kitaszítottá tesz majd engem, mert ezt a titkot soha senki nem tudhatná meg, és
talán soha nem is fogja. De úgy érzem meg kell tennem, hogy leírjam ezeket a
sorokat, meghallgatást és megértést remélve, mert belső zokogásom egyre
erősebb, kitörni készülő viharként zakatol át a testemen, és félek, hogy ha
előtör, akkor a Nagy Háború ismét kitör majd, két, emberi tudattal
felfoghatatlan világ között.
Hosszú időkön keresztül
néztem egy fiút, csecsemőkora óta ott voltam a lelkében, őrizvén őt, tudván,
hogy sorsa alakulásába nincsen beleszólásom, csak néhány belső sugallat, mely a
lelkéből származik, sodorhatja jó irányba az életében. Láttam, ahogy
felcseperedik, életörömmel teli ifjú lesz belőle, és az élet jó sorsra érdemes
embert nevelt belőle.
Hogy miként hunyt ki benne
az élet szinte összes szikrája, miként fertőzte meg elméjét a kétségbeesés
démona…ez szinte jelentéktelen most. De a mondanivalóm, amit mindenkinek meg
kell értenie, az mindennél fontosabb.
Az ember világát évszázadok
óta körüllengi a gonosz, nap mint nap próbálja olyan irányba terelni, melytől
végleg elhagyják azt, amit ők hitnek, én reménynek nevezek. Két világ között
lakik az emberiség egy végtelen univerzum apró csemetéjeként, élve
mindennapjait, folyamatosan döntésekre kényszerülve, jó, vagy helytelen
döntéseket hozva. A gonosz terve természetesen egyértelmű. A sugallat azon
kifejezése, hogy rábírja a törékeny emberi lelket, hogy rossz dolgokat
cselekedjen. A nagy, végső terv ez, hogy az ember végül önmaga ellen forduljon,
és elhagyja a jóság minden megnyilvánulása. Hogy mi ennek az értelme? Semmi
más, minthogy az ember csupán egy játékszer, mely ott áll a Mennyek és a Poklok
között, és kétes döntései folyamatosan egyensúlyt tartsanak jó, és rossz
között.
Tisztán emlékszem arra az
időre, mikor a gonosz terve elkezdett erősödni, ezzel legyengítve engem, és
társaimat. A lélek, mely csupán az emberi test végső menedéke, elkezdett olyan
irányba húzni, mely az én világom végső pusztulását okozhatja.
Én pedig még mindig néztem a
fiút, aki eljutott a végső pontra, ahonnan már alig van visszaút. Csak én
segíthetnék neki, de tudom, nem szabad. De mostanra beláttam, hogy így nincs
értelme az egésznek.
Hogy küzdjön az ember a
saját démonai ellen? Miként kezdjen bele? Főleg ha már mindent elrontott. Azt
gondolta, talált kapaszkodókat, de azok úgy hagyták el, mint a korhadó fát az
ágai. Most egyedül van, egy kövön áll, mely billegése folyamatosan a körülötte
lévő beláthatatlan mélységbe akarja taszítani. És hiába várja, hogy valaki
hidat építsen, és mellé álljon ezen a kövön, de feleslegesnek is ítélte. Mert a
hídon úgysem térhet át, mert az nem a sajátja. Magának kell utat nyitnia a
sötétségen keresztül, és csak magára számíthat. És közben senki nem mondja,
hogy nem lesz semmi baj...
A nevem most nem fontos. A
fiú a fontos. Bár ez történet nem róla szól. A nevem nem árulhatom el. Az Úr
egyik angyala vagyok, és ez a bukásom története…
***
Korábbi fejezetek:
Prológus
***
Korábbi fejezetek:
Prológus
Megjegyzés küldése