Halloween Borzongás - Balázs Barbara: Hiszem, ha látom!

A Halloween Borzongás Novellacsokor keretében újabb pályázó tart igény a rémületetekre! Olvassátok el Balázs Barbara novelláját és ha tetszett szavazzatok rá november 2. után!

Balázs Barbara: Hiszem, ha látom!

Egy gyönyörű napfényes nyári napon elterveztük a barátaimmal, hogy szervezünk egy kis összeröffenést Katie-nél. A szülei elutaztak, így minden adott volt. Általában nálunk ez úgy néz ki, hogy bevásárolunk mindenféle ropogtatni valót (persze nem maradhat ki a hangulatot fokozó alkohol sem), beszélgetünk, hülyülünk, filmet nézünk és ijesztgetjük egymást különféle idióta és kitalált rémtörténetekkel. Szóval egy tök átlagos kis bulit csapunk.

Soha sem hittem ezekben a paranormális jelenségekben. Szerintem nem léteznek kísértetek sem szellemek, ezek csupán az agyunk kreatív szüleményei. És ennyiben is maradtam. Mondhatni én voltam az egyedüli fekete bárány, aki jól szórakozott a többiek szerint ijesztő és félelmetes élményeiken.  Ezért ez alkalommal elhatározták, hogy bebizonyítják nekem, igenis léteznek! Csak mosolyogtam azon, mikor Katie közölte velem, hogy amint éjfélt üt az óra szellemet fogunk idézni.

Eljött az éjfél. Én már kissé bódult állapotban habzsoltam az ölemben lévő tálból a maradék chipset. Katie a többiekkel elkezdtek készülődni a szellem megidézésére. A tölgyfa szekrényből pillanatok alatt elő került pár mécses és egy fehér gyertya. Kevin, Katie fiúja, egy kerek asztalt cipelt ki az egyik szobából. Tisztára be voltak zsongva. Láttam az izgatottság minden jelét az arcukon, a mozdulataikon és a viselkedésükön. Akadt köztünk olyan is, aki minden bizonnyal félt, és tartott az ötlettől. Én viszont csak mosolyogtam rajtuk. Makacsul bíztam a saját realitásomban, de sosem szálltam vitába velük, amiért nem hiszek az ilyen misztikus dolgokban.

- Készen vagyunk. Gyertek! – szólt mindenkinek Katie, s közben intett nekem, hogy jöjjek. Nem volt olyan nagy az asztal, de pont körbe tudtuk ülni. Katie mindenhol lekapcsolta a lámpákat, így csak a körülöttünk elhelyezett mécsesek világították be a nappalit, és az asztal közepén lévő fehér gyertya. Nekem azonnal egy romantikus este jutott az eszembe a bevilágított szobáról, mint egy szellemidézés.

- Fogjátok meg egymás kezét – utasított minket Katie. Így tettünk. A mellettem lévő két lánynak már rendesen izzadt a tenyere. Nem is tudtam elsőre megfogni a kezüket úgy, hogy ki ne csússzanak az ujjaim a tenyerükből.

- Most mindenki hunyja be a szemét és erősen koncentráljon! – suttogta egyre halkabban a lány. Velem kicsit forgott a világ, mikor lehunytam a szemem. Átkoztam is érte magam, amiért a kelleténél többet ittam abból a vörösboros kólából. Igyekeztem összeszedni, és persze nem elnevetni magam. Minden olyan mulatságosnak tűnt ilyenkor.

- Cassie, jól vagy? – kérdezte aggódó hangon Katie tőlem. Ránéztem majd bólintottam egyet. Lehet nem kellett volna kinyitnom a szemem. Nem bírtam ki nevetés nélkül, rám tört a röhögő görcs. Azonnal rám tapadt pár szúrós tekintet, azt sugallva ezzel, hogy: Jó lenne Cassie, ha végre egy kicsit megkomolyodnál!

- Bocsi – vettem egy nagy levegőt és próbáltam, magamba tartani a nevetést. Katie folytatta, kántált, mint egy papnő. Egy idióta film jutott ekkor az eszembe. Testem elkezdett remegni, majd a szám is bizsergett a kitörni vágyó nevetéstől. Bármennyire is próbáltam magamba tartani, koncentrálni, az a fránya kuncogás csak kicsúszott a számon.

- Cassie, fejezd már be! Így nem fog történni semmi, ha viccesnek találod! Próbálj már meg egy kicsit komolyabb lenni! – harapta le a fejem. A nevetésem gyorsan elszállt. Még sosem láttam Katie-t ilyen idegesnek.

- Bocsi, tényleg! – szegtem le a fejem. Tudtam, hogy néha tényleg túl gyerekesen viselkedek.

Az idézés során nem történt az égvilágon semmi. Pedig én nagyon koncentráltam, és tényleg komoly voltam. Aztán arra jutottak, hogy az én negatív energiám gátat szab a természetfeletti kapcsolatteremtésüknek. Tehát szépen mondva kipateroltak a körükből, és megpróbálták újra. Addig a kanapéról figyeltem az eseményeket, vagyis a nagy semmit, ugyanis nekik se kopogott a szellem és az asztalt sem emelgette. Beigazolódott az igazam, szellemek nem léteznek. De ők még ekkor sem adták fel. Katie elővett valahonnan egy igazi Quija táblát. Csak a filmekben láttam eddig ilyet. Érdekelt ez már engem is, ezért megkértem őket, hogy csinálhassam velük. Többek közt azért is, mert kitaláltam egy gonosz viccet.  A héten volt úgyis a hírekben egy korunk béli egyetemista orvostanhallgató lány halála, az ő „szellemével” akartam őket megtréfálni. Persze nem mondom el, hogy én vagyok, hadd örüljenek a „sikeres” idézésnek.

Újra a kerek asztalnál találhattam magam. Mindenki ujja a mozgatón volt. Katie megkezdte újra a kántálást:

- Hívunk téged közénk jó szellem. Kérlek, lépj velünk kapcsolatba, hogy megismerhessük a természetfeletti erők csodáját. Itt vagy velünk? 

Ismét olyan viccesen hangzott, de most nem nevettem. A mozgató magától a „Yes” felirat felé mozdult. Többiek kis híján elfelejtettek levegőt venni. Utálnának, ha tudnák, hogy én csinálom.

- Ki mozgatta? – nézett rám mérgesen Katie.

- Nem én voltam! – vetettem be az ártatlan szemeimet. Ez a trükk mindig bejött. Elhitte.

- Ki vagy te? – folytatta tovább az idézést a házigazda. Éreztem a mozgatón a többiek remegő ujjait. Most vagy ennyire izgatottak vagy tényleg tisztára megijedtek? Igazából nem érdekelt folytattam tovább. A mozgató szépen lassan egy-egy betűre siklott, míg nem végül kijött a név: Elena Losec.

Katie remegő hangon megkérdezte, hogy mi a szándéka velünk. Magamba már nevettem, ahogy a riadt tekinteteket láttam. Gondoltam, hogy egy életre elég lesz nekik, ha a következő szó jön ki: halál.

Úgy érzem sikerült elérnem a kellő hatást. Mindenki pánikszerűen felpattant és jobbnak látták, ha nem folytatjuk tovább.

Én meg szemét módjára eljátszottam, hogy mennyire félek, és hogy tényleg nekik volt igazuk. Gonosz dolog tudom, de akkor is nekem volt igazam.

Lefekvéshez készülgettünk már így hajnali fél kettő tájt. Én Katie-vel aludtam, míg a többiek a két vendégszobában. Hamar elaludt mindenki, de nekem valamiért nem hullt álom a szememre. Talán a lelkiismeretem nem hagyott nyugodtan pihenni. Tudtam, hogy nem volt helyén való, amit tettem, és hogy bocsánatot kellett volna kérjek tőlük, amiért így átvertem őket. De szellemek akkor sem léteznek. Hiszem, ha látom!

Nehezen, de sikerült magam megnyugtatnom azzal, hogy megérdemelték az én kis tréfámat, s szépen lassan álom ereszkedett a szemhéjamra. Nem tartott az sem valami sokáig. Felriadtam, hogy a hideg csiklandozza az arcomat. Mintha egy jéghideg ujj érintette volna meg. Kinyitottam a szemem, de hirtelen nem láttam semmit. Csak amit a hold bevilágított a szobában. Felnéztem az ablakra. A függöny lassan libbent az üveg előtt, mintha egy kis szellő fújná. Összezavarodtam, mert hiszen az ablak zárva volt! Különös és ijesztő érzés fogott el, mikor észrevettem a szemem sarkából, hogy a szoba végén figyel valaki. Lassan odafordítottam a fejem. A sötétben egy női alakot tudtam kivenni.

- Katie, te vagy az? – szóltam oda alig hallhatóan. De nem válaszolt. Ami még jobban félelemre adott okot. Világos ruhát hordott az illető rajta egy kitűzővel. Lassan egyet előre lépett. Fején, egy kerek tükör volt, amit a fül –orr-gégészek szoktak hordani. Szívem egyre jobban verdeset, szinte már a torkomban éreztem. Mikor belépett a holdfénybe, riadtan felültem az ágyamba, és a falhoz passzírozódtam. Két fekete szempár szegeződött rám. Hófehér arca kissé aszott volt, s álkapcsánál már bomlott a húsa, mivel egyáltalán nem is fedte ott már bőr, teljes belátást kaptam a véres arcizmaira és a fogaira. Csontos állkapcsát tisztán láttam, gyöngysoros fogai szinte világítottak. Fekete, kócos haja a vállára omlott. Ruhája szakadt és véres volt, akárcsak a kezei. Pár másodpercig egymással néztünk farkas szemet, majd végül felismertem...

- Elena?! – hirtelen azt sem tudtam, hogy a félelemtől reszkettem jobban, vagy pedig a megdöbbenéstől. Ijesztő volt az egész megjelenése, mintha egy horror filmből lépett volna ki. Nem győztem dörzsölgetni a szemem. Reméltem, hogy csak álmodok. De nagyon valódinak tűnt. S még mindig engem nézett. Nem reagált semmit, csak állt ott, és figyelt sötét szemeivel. Tekintetemet Katie ágyára vetettem, de elborzadva kellett látnom, hogy nem volt ott. Kezdtem bepánikolni.

- Mit akarsz tőlem? – szólaltam meg végül remegő hangomon. Teljesen ledermedtem, s még válaszra sem méltatott. 

Lélegzetem egyre jobban felgyorsult, szinte már kapkodtam. – Mit csináltál Katie-vel? – próbálkoztam újra. Az eredmény változatlan volt. Majd elkezdett közeledni felém. Nagyon lassan lépkedet. Halk cuppogó hangot adott ki minden egyes lépésnél.– Hallasz egyáltalán engem? – kérdeztem újra kétségbe esetten, amire gonoszul elmosolyodott. Láttam minden egyes arcizmainak megfeszülését. A bőr hiánya miatt úgy nézett ki, mint ha az egész feje egy nagy gonosz vigyor lenne. Teljes halálfélelmem volt. Tudtam, hogy innen nincs kiút. El kellett volna rohanni, de pillanatnyilag megmozdulni sem tudtam. 

- Elena, kérlek, ne tedd ezt velem! Csak egy vicc volt az egész. Csak a többieket akartam megtréfálni. Ne haragudj! Kérlek, ne bánts!  - akaratlanul is elkezdtem sírni, és ahogy tudtam hátráltam az ágyamon. Nem válaszolt semmit erre sem, csak gonoszul vigyorgott, kivillantva fogait, amit már a nélkül is láthattam. Közben mind végig lassan felém jött. Úgy éreztem, hogy szívem mindjárt feladja. Összekaptam magam és megpróbáltam az ajtó felé venni az irányt, de ő gyorsabb volt.

Pillanatok alatt ott termet, s megragadta véres kezével a nyakamat, majd a padlóhoz nyomott. Hason feküdtem, teljesen tehetetlenül, ő meg ott állt mellettem és furcsa hörgő hangokat adott ki. Az egész testéből áradt a dögszag. Kiabálni akartam, de egy árva hang sem akart kijönni a torkomon. Erősen a vállamat megrántva a hátamra fordított. Ekkor láttam csak, hogy a lába is sérült volt. Konkrétan nyílt törés volt a combjában. Húsát teljesen átszakítva lógott ki a külvilágba. Felém hajolva, csattogtatta fogait és morgott akár egy veszett kutya. Ellöktem magamtól a közeledő undorító véres arcát, amit egy nagy reccsenés követett. Feje szinte 180 fokos fordulattal kiakadt, de egy gyors mozdulattal visszarakta. Tüzessé vált a szeme, valószínűleg óriási nagy haragra gyúlt. Konkrétan egész testével rám akart vetődni, de reflexszerűen felemeltem a lábam s a szekrénynek rúgtam. Próbáltam gyorsan felülni. De megragadta a bokámat és maga felé húzott, vérfagyasztó hörgés és morgás kíséretében. Kezdett magam előtt lepörögni az életem. Tudtam, hogy itt a vég. De azt is tudtam, hogy nem adhatom meg ilyen könnyen magam. Gyorsan megkapaszkodtam az asztal melletti székbe, s hozzávágtam. Nagy meglepetésemre villámgyorsan reagált. Elengedte lábamat, s felém ugrott. Elkapta újra a nyakamat jéghideg ujjaival, s erősen szorított. Alig kaptam levegőt. Kezemmel és lábammal próbáltam csapkodni, amire a combjából kiálló törött csontot kihúzta. Olyan szinten sokkos állapotban voltam, hogy nem is érzékeltem, mit akar csinálni velem. Aztán hirtelen felordítottam újra és újra a fájdalomtól. Egyfajta melegség lepte a fájdalom környékét. Hasamhoz kaptam. Valami meleg s furcsa folyadék volt az. A vérem. A vérem, ami egyre jobban zúdult ki belőlem. Mintha folyamatosan kiszívattyúznák. Ő meg diadalmasan ott állt felettem gonosz kacajjal, kezében a véres csonttal, amit saját magából húzott ki, s döfött belém. Szemeim kezdtek elnehezedni. Próbáltam küzdeni ellene, de nem ment. Minden porcikám remeget, míg végül elsötétült előttem az egész szoba. Majd mintha egy örvénybe kerültem volna, mert csak forogtam-forogtam a messzi sötétségben. S egyre jobban húzott le valami. Míg végül egy puffanással földet értem.

A hideg simította meg arcomat, éreztem, hogy remegek. Szememet lassan kinyitottam. Nagy fény volt mindenütt, alig tudtam kivenni valamit is a körülöttem lévő dolgokból. Ezek szerint meghaltam, és a mennyországba kerültem. Felültem, s kezemet szemem fölé helyeztem, hogy láthassak valamit. Apránként hozzá szokott a szemem a nagy fényhez. Furcsán kellett tapasztalnom, hogy még mindig a pizsamámban vagyok, és a hasam sem volt véres. Különös dolognak tartottam a más világot. Nem egészen így képzeltem el. Nem egy felhőn üldögéltem, hanem a padlón voltam. Kezdett kirajzolódni minden körülöttem, s láttam a nagy fény forrását, a holdat. Telihold volt. Nem csak ez okozott nagy meglepetést, hanem hogy rájöttem, még mindig a szobában vagyok, s az ablakból beáramló holdfényben ültem, az ágy mellett. Az ablak nyitva volt, s hűvös szellő lengette a függönyt. Teljesen meg voltam zavarodva. Nem értettem, hogy akkor most mi történt velem. Félelem lett úrrá rajtam megint. Valaki figyelt. Láttam a szemem sarkából. Óvatosan oldalra néztem, s egy női alakot láttam a sötétben. Összerezzentem, s ismét kétségbe estem, hogy talán megint minden kezdődik elölről. Elkerekedett szemekkel néztem az alakra. Nem tudtam megmozdulni sem. Csak remegtem, mint egy kiscica. Az alak megmozdult. Éppen Katie ágyán ült. Kirajzolódott hosszú, kócos sötét haja és fakó bőre. Lassan felkelt és felém indult. Abban a pillanatban hátrálásként az ágyamra pattantam. Becsuktam a szemem és összeszorított fogakkal a takaró alá bújtam. Hallottam a lépteket, amik, egyre jobban közeledtek felém. Halk hangon, a nevemen szólított. Megfogta a takaróm csücskét, lerántotta a fejemről, amire hirtelen felsikítottam, és kezemmel hadonásztam. Nem akartam ránézni, nem akartam, hogy újra lássam Elena torz halott arcát. De ő megfogta hadonászó kezemet, s próbálta a testem mellé rakni.

- Hé, nyugi! Én vagyok az, Katie! – szólalt meg végül, amint belátta, hogy nem bír velem. Mikor meghallottam, abba hagytam a csapkodást, és lassan ránéztem. Sírva felugrottam és átöleltem.

- Mond, hogy nem haltam meg! – tört ki belőlem.

- Miről beszélsz? – bújt ki ölelésemből, s aggódó arccal visszaültetett az ágyra.

- Elena! Megölt engem. Itt volt teljes életnagyságban. Az életemért kellett küzdenem.

- Nyugi, csak rosszat álmodtál. Nem volt itt senki. A telihold néha fura hatással van az emberekre. Ilyenkor néha én is rosszakat álmodok.

- Annyira féltem. 

- Most már nincs mitől félned – mosolygott rám – De most próbálj meg visszaaludni, mert nagyon késő van. 
Úgy is tettem. Nehezen, de pár órát sikerült aludnom. Örültem, hogy ez csak egy rossz álom volt. Minden olyan élethűnek tűnt. Az arca egy életre bele vésődött az agyamba. 
Reggel nagyon fáradtan kászálódtam ki az ágyból, mintha tényleg agyon csaptak volna. Mikor kikeltem az ágyból ráléptem valamire. Hirtelen végig szaladt a lábamon a fájdalom. Szitkozódva ugráltam fél lábon, míg nem enyhült a fájdalmam. Mikor már rá tudtam állni a másik lábamra is lehajoltam megvizsgálni a „tettest” ami elkövette ezt az elviselhetetlen szúró fájdalmat. Egy tű volt az, táblával. Megfogtam, és forgattam a kezemben. Amint elolvastam a feliratot, azon nyomban elhajítottam ijedtemben, és a szoba másik végén kötöttem ki a falhoz lapulva, mint aki minden áron be akar oda épülni. Nagyon megrémültem és onnantól kezdve tudtam, hogy az álmom nem csak egy sima álom volt. Ugyanis egy névtábla volt ez, amin a következő állt: Elena Losec. A hátoldalán pedig: Most már láthattál, remélem, már hiszel bennünk!

---
Ez a novella a Halloween Borzongás keretében került fel a blogra a szerző kérésére! 
Olvasd el a többi rémisztő egypercest is és ha van kedved nevezz!
http://nemharapa.blogspot.hu/2012/10/halloween-borzongas-novellacsokor.html