Vadak a falon innen és túl

Utólag szégyellem bevallani, de én is azok közé a műveletlenek közé tartoztam, akik a Trónok harcát csak az HBO sorozatából ismerték. Amikor azonban megvilágosultam, hogy a tv-produkció alapja George R. R. Martin A Tűz és Jég dala ciklusa, ami ráadásul (akkor még) négy könyvszörnyetegből áll nem akartam nekiállni az olvasásnak. Gondoltam, hogy rögtön bele fogok szeretni és féltem, hogy amilyen tempóval Martin adja ki a könyveket csak szörnyű elvonási tüneteket fogok okozni magamnak, ha éveket kell várnom egy-egy történet folytatására. De miután megnéztem a Trónok harca második szériáját egyszerűen nem bírtam tovább. Muszáj volt tudnom mi fog történni, így rögtön a Kardok viharával, a harmadik installációval kezdtem. Az történt amit vártam. Beszippantott, elvarázsolt és függővé tett.

Álmosító boszorkánysztori

Isten látja lelkem próbáltam pozitívan hozzálátni ehhez a könyvhöz. Először is tetszett a borítója, valamint jó ajánlásokkal kaptam a kezembe, és a téma meg a szinopszis alapján sem tűnt rossznak. De az elolvasás után hosszabb gondolkodás után sem tudnék semmi olyat kiemelni ami igazán tetszett a könyvben.

Elfeledett sorozatok

Régebben nem egy olyan olvasmányom volt, amit azért kellett feladnom, mert nem jelent meg több része magyarul. Persze most már külföldről is lehet olcsón beszerezni idegen nyelvű könyveket, hogy folytathassam azokat a sorozatokat, amik magyarul nem érték meg a második, majd az azt követő kötetek kiadását. Mindkettő ami első körben eszembe jut a Bloody Good Books sorozatból való, amivel nem tudom mi történt, de ha lehet, akkor én kampányolok, hogy folytassák!

Aki egy ugrással leterít

Tudtátok, hogy a jaguár egy indián eredetű szó, és azt jelenti, hogy "aki egy ugrással leterít"? Csak úgy mondom...

Na de visszatérve a lényegre... Amikor a kezembe vettem ezt a könyvet, semmit sem tudtam róla, csak, hogy alakváltók vannak benne, meg, hogy a legkedvesebb barátosném polca ennek a sorozatnak a fellelhető összes részével van tele. Az Ő ajánlására olvastam bele a könyvbe. Most már az én könyvespolcom nagy százalékát is ez a sorozat foglalja el.

Az éj leple alatt

Elég nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat Rob Thurman Éjvilág című könyvének elolvasása után. Egy dolgot biztosan tudok, hogy tetszett, de elég furcsa egy könyv. Leginkább a stílusa volt az, ami először kicsit elvette a kedvem az olvasástól. Úgy éreztem hatásvadász módon indul, néha olyan felesleges szóvirágokba, vagy néha szókertekbe borul, hogy oldalakon keresztül teljesen elvesztjük a fonalat. A cselekmény szerintem háttérbe szorul a könyv első harmadában és felülkerekedik a felesleges szócséplés. Meg kell mondjam ezt a részt erőltettem, hogy el tudjam olvasni, de a végére érve úgy éreztem megérte.

Senki sem szent

Az első gondolatom az volt ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy most aztán már tényleg semmi sem szent (igen, szándékos szóvicc...). De tényleg, most már lassan tényleg nincs olyan mitikus lény, ami ne lenne fantasztikus-romantikus irodalom központi alakja. A vámpírok, alakváltók már szinte mindennaposak, de az angyalok még új nekem. Aggódtam is egy kicsit, mert azért az angyalok mégiscsak vallásos szereppel bírnak, és tudvalevő, hogy Nalini Singh könyvei nem éppen a plátói szerelemről híresek. De ha másnak is van ilyen fenntartása közlöm, hogy az Angyalvér szárnyas lényeinek semmi közük sincs Isten hírvivőihez. Itt az angyalok egy ősi és hihetetlenül erős faj képviselői, akik mindig is a földön éltek, és gyakorlatilag hatalmuknál fogva ők irányítják a világot.

Közeleg a fagy

Tagadhatatlanul itt a november. Számomra úgy érkezett az ajánlás, hogy ez a könyv egy hideg téli estére alkalmas olvasmány, de szerintem a ködös őszi napokra is bejön. Egy, ha nagyon lassan olvasunk vagy nincs elég időnk, akkor talán két estébe is telik, mire elolvassuk. Ez árulkodik a terjedelméről és az olvasnivalónk súlyáról.

Amikor először elolvastam a könyv hátsó borítóján a tartalmat rögtön arra gondoltam, hogy ez a Tündérkrónikák klónja lesz. Mivel azt a sorozatot igen nagyra tartom, ezért nem vártam túl sokat tőle. A Tündérvilág azonban csak annyiban hasonlít Mac és Barrons történetére, hogy tündérek vannak benne és ezek az átlagpolgár számára láthatatlanok. Főhősnőnk, Aislinn, persze nem közönséges ember, hanem látó, így a mindennapjait megkeseríti, hogy látja azt is ami láthatatlan. Mindennapos gyakorlással már levegőnek tudja nézni a tündéreket, mígnem az egyikük megszólítja, akiről kiderül, hogy nem is holmi köztündér, hanem maga a Nyárkirály. És tervei vannak vele, mégpedig, hogy visszakapja a hatalmát, amit az anyja, a Télkirálynő birtokol jelenleg, ezért a világban terjed a hideg.

Nincs (új) vámpír a nap alatt

Vámpír témában, különösen a romantikus fajtában, már nem nagyon lehet újat mondani. Megmondom őszintén én az utóbbiakat favorizálom, de egy különösen kiábrándító könyvélmény után ebben a kategóriában (erről majd egy másik posztban) egy időre csömöröm lett a szemfogatlanított, túlszelidített vámpírokból, és a csókok helyett inkább egy kis vérontásra vágytam, ezért vettem meg Guillermo del Toro és Chuck Hogan közös regényét a Kórt, ami egy kis klasszikus vérszívó horrort ígért.

Hozzáteszem hozzájárult a filmrendező neve is ahhoz, hogy végül emellett döntsek, de miután elolvastam gyanítottam, hogy a legtöbb, amit beleadott ebbe a könyvbe, az a neve volt. Ha nem, akkor súlyosan csalódtam, lényegesen több kreativitást vártam volna A Faun labirintusának író-rendezőjétől.

Kreativitás azonban itt nem sok van. Az alapötlet egyértelműen az eredeti Bram Stoker féle Drakulára épül. A Mester a Demeter nevű hajó helyett itt egy Boeing 777-es repülőgéppel utazik át az újvilágba, de itt se éli túl senki, hogy együtt utazott a vámpírral. Itt még nem érnek véget a hasonlóságok, mert a történetben akad egy nagytudású, ezüstfegyverekkel felszerelt öregember, aki személyes ellenségének tekinti a Mestert. Mást is Van Helsingre emlékezteti ez? A csábítás itt kimarad, ugyanúgy ahogy  a szemfogak is, ugyanis az extrém mód fertőző vámpírok itt a nyelvük alól kicsapódó csápokkal csapolják le az áldozataikat. Ilyenhez hasonlót is láttunk már, tessék csak a Penge 2 szétnyíló ajkú vérszívóira gondolni.